Iszogató - Korsó sörért mosogat

A szomjas ember mindig is találékonynak bizonyult. Bár csak a XVI. században fedezték fel a sörösüveget, s az üvegpoharat csak a reneszánsz hozta el, azért korábban is tartották valamiben a szomjoltó italt. A nomád népeknek, ahogy őseinknek is, a sör – vagy épp a kancatejből erjesztett kumisz – tárolására és szállítására is megfelelt a bőrtömlő, amit úgy nyertek, hogy az állat bőrét egészben nyúzták le. Olykor öt ló bőrét varrták össze, s így 200 literes tömlővel dicsekedhettek. Beletöltötték a vizet, az őrölt árpát, beledobtak egy felforrósított követ, majd hozzáadták a komlót, s a hűtés után „bőrbe varrva” erjedhetett a sör. „Addig lesz köztünk béke, míg a kő úszni fog, s a komló alámerülni” – így hangzott a X. századi harci esküszöveg, amely az ősi bőrtömlős eljárásra utal. 

Aki a szolnoki tárlaton Lehel kürtje másolatának véli a szarvasmarha szarvából készült díszes tárgyat, nagyot téved: a szaruból ugyanis sört kortyoltak az előkelő  germán vagy viking harcosok, míg a köznépnek sima fapohár jutott. Később a lakomákon a rangos germán nők előjoga volt, hogy felszolgálják az itókát, s erre büszkék lehettek, mivel ékszereik mellett a nagy becsben tartott söröskupáikat is eltemették velük. A viking  mítoszokból sem hiányzott a habzó ital, sőt az ivókupák maguktól teltek meg. A piramisok mellett verejtékező rabszolgák életét az tette elviselhetővé, hogy naponta több liter sört ihattak – folyékony kenyér gyanánt. Igaz, az ókori Egyiptomban a sörözés fura módját ismerték: egy közös köcsögöt körbeültek, és szívószállal szürcsölték a fűszeres, darabos erjesztett árpalevet. Az sem volt baj, ha valaki megrészegült: azt tartották, akkor közelebb kerül az istenekhez.

Nem is gondolta volna a derék angol lelkész, dr. Alexander Novell, hogy mivel írja be nevét a krónikákba. Horgászni indult 1568 júliusában, s biztos, ami biztos, házilag főzött sört vitt magával egy üvegben. Mégsem szomjazhatott meg, s eléggé elítélhető módon ottfelejtette a sört a vízparton. Amikor néhány nap múlva rálelt, meglepve tapasztalta, hogy felbontva nagyot durran, és szénsavasabb, mint korábban. Az első palackozott sörök azonban csak jó száz év múlva kerültek forgalomba, és igazi luxuscikknek számítottak, így a britek a hosszas tengeri utakra tartogatták azokat – derül ki a Söráriumban.

A legenda szerint a szolnokiaknak szerencséjük lehet a habzó itallal, hiszen amikor a hódító törökök lerohanták a várost, a serfőzde csodálatos módon sértetlenül úszta meg. Egy biztos: a Szolnoki Olaj név eztán nem pusztán a kiváló helybeli kosárlabdacsapatra utal, hanem egy remek sörre is, amely méltó párja a szintén korsóba csorduló Szőke Tiszának.