Magyar meló

Nem véletlenül töretlen a Némethonból érkezett használt autók nimbusza: gazdáik rendszeresen járnak velük a szervizbe, gyári alkatrészek felhasználásával szakszerűen megjavíttatják, s amit kell, az előírások szerint idejében kicseréltetik.

Ezért aztán a 10-12 éves autók is gyakran úgy néznek ki és óramű szerint járnak, mintha aznap hozták volna ki a szalonból. (Némi ünneprontásként hadd jegyezzem meg: vásárláskor hasznos lehet az Ausztriából származó használt kocsik alá is alaposan bekukkantani, mert arrafelé a téli közlekedés erősebben korrodálja egyes autómárkák bizonyos évjáratú kocsijait.) Idehaza aztán persze kissé felgyorsul az amortizálódás: a csillaggarázs és útjaink többfelé ijesztő állapota megteszi a magáét – elkezdődik a fokozatos leromlás. Ezt megfejeli, hogy a szakszervizek felkeresése helyett a család kedvencének életében elkövetkezik a rizikós, de még megfizethető gányolások időszaka. Ezt végezheti rokon, barát, ismerős vagy a mások ajánlotta szaki, aki sok mindenre vállalkozik, amihez csak keveset ért.

Egy-két apróság azért addig is kiderülhet. Például, hogy Nyugaton is meg-meghamisítják a mindentudó szervizfüzetet, visszatekergetik a kilométerórát. (Ennek egyik biztos jele, ha az eladás előtti egy-két évben meglepően visszaesik a nyilvántartott futásteljesítmény.) Így aztán a magyar tulaj még inkább hajlamossá válik rá, hogy legyintsen a szakszervizek igazoló pecsétjére, az eredeti alkatrészek fontosságára, a szakértelem mindenhatóságára. Egyedül a létfontosságú szerkezeti elemek (kormány- és futómű, fékek) megbízhatóságát, illetve a műszaki vizsga abszolválását tartja komoly feladatnak.

Ha valami nem szuperál, nagyon nem mindegy, hogy kihez viszi a kocsiját javításra. Az a jó szerelő, aki sem az (isten tudja, honnét leakasztott, netán hamisított vagy lopott autókból származó) alkatrészek, sem a munkája után nem számít fel adót – és hát „persze” számlát sem ad. De hát ez kit érdekel, ha az autósnak van egy jó szerelője? Nem kell a szervizbe bejelentkezni, napokat rostokolni, az éppen raktáron nem lévő alkatrészre várni, a munkafelvevőnek és a szerelőnek borravalót osztogatni, a kissé soknak tűnő munkaórák túlzottnak vélt ellenértékét leperkálni. Amúgy a nem egészen legális, de profi autójavító műhelyek képesek a laptopjukkal a kocsik számítógépes rendszeréből minden lényeges adatot letölteni. (Kit zavar, hogy az eszközök jogtisztaságához férhet némi kétség, hogy ne mondjam, törvénytelenek?) Nem olyan nagy baj hát, ha a sufniműhely engedély nélkül működik, tevékenységére valódi garanciát nem vállal – s a bizonytalan hátterű alkatrészek „beszerzése” miatt is megszaporodó autólopások pedig csak kevesek szemébe csalnak könnyeket.

Ha a szervizfüzet elveszti az eladáskori értéknövelő szerepét, a szakszerviz rugalmatlan és drága, az eredeti alkatrészek helyett sokak szemében megteszi a kevésbé nívós, de olcsóbb is, abban az esetben az autójavításban meglévő káosz továbbra is megmarad. Autózni manapság nem éppen olcsó mulatság: elég, ha csak az üzemanyagárakra, a súlyadóra, az átírási költségekre gondolunk. Talán az autózásban is érdemes volna fontolóra venni a sarcok mérséklését – akár például a sertéshúséhoz hasonló áfacsökkentéssel is…

Érdemes a Nemzeti Közlekedési Hatóság nyilvános adatbázisában (www.nkh.gov.hu/web/kozuti-gepjarmu- kozlekedesi-hivatal), a járműfenntartók keresése menüpont alatt megnézni, hogy a kiválasztott autójavító műhely rendelkezik-e működési engedéllyel, vagy a Mekk Elek-féle kóklerek számát gyarapítja?