Partra vetett medvék

– Hajósinasként kezdtem, kiszolgáltam a szakácsot, kapartam a rozsdát, pucoltam a vécét, aztán matróz lettem, majd tisztjelölt és tiszt. Kitágult előttem a horizont. Végül kineveztek vezérigazgatónak, míg egy nagycsütörtökön, közvetlenül a lábmosós mise után ki nem rúgtak – így summázza karrierjét Szalma Botond. Magyar létére egy londoni székhelyű szervezet, a Hajóbérlők és Hajózási Ügynökök Szövetségének alelnöki tisztét tölti be, ami azért nagy szó, mivel tenger nélküli ország vagyunk. A világkereskedelem háromnegyede ma is a hajózáshoz kötődik. A mieink közül mégis szinte csak a veteránok emlékeznek arra, milyen felemelő érzés volt magyar lobogó alatt hajózni, s milyen megbecsülés övezte a szaktudásukat. Árulásnak érzik, ami történt.

– Nem temetésen vagyunk, még ha eltemettük is a magyar tengerhajózást. Az óbudai hajógyár halt meg először, 300 év hajóépítő iparának szaktudását dobtuk ki az ablakon – így emlékeztették egymást a tengerésztalálkozó résztvevői. Makláron, a Dobozi Gábor által megálmodott és létrehozott tengerészmúzeum udvarán jó másfél százan gyűltek össze – nem kis nosztalgiával. A tengerészről a legtöbbünknek a pipás rajzfilmfigura, Popeye jut eszébe, pedig számos szakmát jelöl a szó: hajósinas, gépmester, elektrikus, rádiós tiszt, sorolhatnánk sokáig.

Az 1980-as években 1200 magyar tengerészt és 21 tengeri hajót számláltunk, 2002-re már nem volt egy sem. Mondhatnánk, minek is az, amikor a világtengereket járó hajók háromnegyedének tulajdonosa a bank, és sok közülük, amíg él, nem hozza be az árát...

– A szlovákoknak, osztrákoknak, svájciaknak akkor miért lehet ma is? – kérdez vissza Putzkaller Aladár tengerészkapitány, a Magyar Tengerészek Egyesületének elnöke. Jogelődjük patinás civil szervezet volt, az éppen 90 éve alakult Magyar Tengerésztisztek Egyesülete. A veteránok kéthetente találkoznak a fővárosban, illetve Szegeden, céljuk, hogy ápolják a hagyományokat, felkutassák és feldolgozzák a még fellelhető dokumentumokat. A kapitány 41 évet hajózott, miután eladták a magyar hajókat, egy skót céggel járta a tengereket – akkor érezte igazán elemében magát, ha semmi mást nem látott, csak a végtelen víztükröt.

Isten után az első a hajóparancsnok – ebben megegyeznek a jelenlevők. Egy cserzett arcú, marcona, ellentmondást nem tűrő férfiút képzelek magam elé, aki megvív a kalózokkal is. Kiderül aztán, hogy néhány évtizede még nem igazán számoltak a kalózveszéllyel, mely manapság például Afrika nigériai részén vagy a dél-kínai vizeken fenyeget. Ám most sem a hajósok feladata visszarettenteni őket, hanem az adott ország hadseregének. A kapitány erényeit illetően is tévedtem.

– A legfontosabb a türelem, a pániktűrő képesség, a jó konfliktuskezelés és a képzettség – magyarázza Horváth József tengerészkapitány. Tomboló vihar, gépészeti hiba, megcsúszott rakomány, s olykor mindegyik baj együtt – ilyen krízishelyzetet kellett uralnia. Matrózként kezdte ő is, előbb magyar, majd a '90-es évektől idegen lobogójú hajókon szolgált. Hány országban járt? Számolta úgy 40-50-ig, aztán elunta, könnyebb felsorolni, hol nem kötött ki. A kapitány azon kevesek közé tartozik, akinek megadatott a harmonikus családi háttér, sőt állítja: a felesége szerint is az a sikeres házasság titka, hogy sokat volt távol.

– Miskolci melós gyerek voltam, részben a kalandvágy hajtott, hogy elszegődjek tengerésznek, másrészt az, hogy drága biciklivázat vehessek a versenyző öcsémnek – így Csathó Péter Bertalan. Jó ideig pincérként szolgált, majd III. osztályú géptisztként. – A tengerész, a pap és az örömlány mindig egy szakszervezetet alkottak – idézi a mondást, arra utalva, hogy az „olcsó lobogó alatt” szolgálók nem adóztak, így akár 15-20 év is hiányozhat a nyugdíjhoz a szolgálati idejükből. Cserébe viszont olyan élményekben lehetett részük, amilyenekben nekünk, „szárazföldi patkányoknak” soha. Fejet hajthattak társuk előtt, aki a kabinjában halt meg, és vitorlavászonba varrva dobták a hullámok közé a tengerésztemetés szabályai szerint. Mentettek halászokat, dacoltak cápaveszéllyel.

A magyar tengerészek közül ma sokan „idegenlégiósok”, azaz elszegődtek külföldre. Debrei János például hat éve egy olyan cégnél dolgozik Rotterdamban, ahol luxushajókat építenek – hasonlóakat a pesti Dunaparton járva is megcsodálhatunk. Úgy gondolja, ha ilyen utasszállítókat leúsztatnánk Amszterdamból a Balatonhoz, hosszabbra nyújthatnánk velük a szezont.

Budvincz András fedélzetmester volt, több mint három évtizedet töltött távol az országtól, ma is külhonban talált állást, de nem bánja. – Ha itthon is vagyok, már újra csak indulnék. Nincs nyugtom, szeretek úton lenni.