Csak a kézfeje élte túl Sztálint

A kiállításmegnyitó napján derült fény arra, kit örökített meg az emblematikus fekete-fehér fénykép: András Tibor fia felismerte az édesapját. A családi ereklyék között őrzik a képen látható kis széket meg egy maréknyi hamut is, amit a festő a Szabad Nép székháza előtt elégetett könyvek hamvaiból vitt haza. András Tibort a forradalmi események közepette rettegő felesége két kisgyermekükre hivatkozva egyszerűen bezárta a Ferenc körúti lakásukba, mégsem tudta megállítani a férfit: rajzeszközeivel a cselédszoba ablakán szökött ki. Járta az utcákat, skicceken rögzítette a látottakat, amiket később otthon megfestett. Ezek az akvarellek is ott lógnak a Nemzetiben az egykor veszélyesnek számító alkotások között.

A forradalom jó néhány képzőművészt magával ragadott, az évtizedes diktatúra után megélhették a kérészéletű szabadság eufóriáját. Többek között Kusztos Endre, Marosán Gyula, Amberg József, Ambrus Győző és Gerhardt Béla is rótta a várost, sorozatot készített a forradalmi eseményekről, a tüntetések napjairól, Nagy Éva a menekülés, az ausztriai menekülttáborok mindennapjairól is. Mindezekből áll össze napjainkban 1956 hiteles vizuális jegyzőkönyve.

Ám a bukást követő időszakban, a megtorlás éveiben az ’56-ban készült rajzok, festmények, fotók komoly kockázattal jártak, a rendszer bosszúja szigorúan lesújtott az alkotókra; például Bényi Árpád három év börtönt kapott egy plakát megrajzolásáért. A művészek jobbnak látták titokban tartani, elrejteni munkáikat – de megsemmisíteni nem akarták azokat. Szántó Piroskáról kevesen tudták, hogy a kommunista érzelmű művésznőt is elragadta a forradalmi lelkesedés: ezeket a képeit a szentendrei kertjében ásta el, s a nyolcvanas évekig rejtve maradtak.

Görgényi István hetven darab '56-os festményéről nem tudott a családja, a Tatabányán, nehéz körülmények között élő művész ugyanis elővigyázatosságból mindegyikre csendéletet, tájképet festett. Csak akkor derült fény az idillt ábrázoló festékréteg alatt rejtőző titokra, amikor néhány éve az unokája készült túladni a nagyapja pincében hányódó hagyatékán, és a képek restaurátorhoz kerültek.

Borsos Miklóst 1956-os szerepvállalása miatt mozdították el állásából: a főiskola forradalmi bizottságának tagjaként javaslatot tett egy emlékműre, ami a forradalom mártírjai előtt tisztelgett volna a Vérmezőn. Halála után az örökösök a levelei rendezése közben találtak rá a művésznek a forradalmi napokban az utcán fogant tucatnyi vázlatára, a történések lázában született tankskiccekre, a virtuóz ceruza- és tusrajzokra felkelőkről, elesettekről, a Sztálin-szobor feldarabolásáról.

A kor népszerű színésze, Pécsi Sándor ugyan nem volt jelen 23-án este az egykori Felvonulási (ma Dózsa György) téren a Sztálin-szobor ledöntésekor, de amikor megtudta, hogy darabolják, kocsival odahajtott és kért egy részt belőle. A hírességet felismerve egy nagy, ép darabot adtak neki: Sztálin teljes jobb kézfejét. Pécsi a kertjében, antik kőedények és oszloptöredékek között állította ki a relikviát, büntetlenül – halála után azonban a családja inkább elásta a kompromittáló emléket. 1986-ban, a fellazuló politikai viszonyok között derült fény a kézfej hollétére, ezek után megvásárolták azt a közgyűjtemény számára. A Mikus Sándor által készített Sztálin-szobor legjelentősebb megmaradt részlete stílszerűen utcaköveken fekszik a kiállításon.

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára mintegy 4700 fényképet őriz az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiból. Ezek döntő többségében privát fényképezők által készített felvételek. Például Kinczler Gyula tervezőmérnök négy tekercs filmen 143 fotót készített; később a negatívokat papírba csomagolva és a szekrény aljára felszegezve rejtegette hosszú évekig. Mazzag Imre is csak a rendszerváltás körül merte elővenni a lenagyított képeit, addig biztos helyen őrizte azokat. Pető Miklós és Korbuly Katalin, a Műszaki Egyetem nemzetőr zászlóaljának tagjaként harcoló pár a forradalom után emigrált, felvételeiket két tekercs negatívon magukkal vitték külföldre.

A Magyar Távirati Iroda mintegy 25 fotóriportere a forradalom első perceitől kezdve dokumentálta az eseményeket. Aztán 1957 elején a Belügyminisztérium elkobozta a negatívokat, és ezek a mai napig nem kerültek elő. Az MTI felvételeit kontaktmásolatról ismerjük.

A Rejt/jel/képek '56 telis-tele van jól eltalált ötletekkel, installációkkal: ilyen a nagy játékos Kádár billenő sakktáblára állított dolgozószobája és sokféle szimbolikája, vagy a célkeresztre szűkített képernyő, amin az Egmont-nyitányra peregnek a forradalom képkockái. A termek falát géppisztolylövések nyomai szántják végig – ezek eredetije ma is látható Budapest házain.

Finoman egészítik ki és erősítik egymást a különböző műfajok: Marosán Gyula tusrajza a Parlament előtti vérfürdőről és az MTI-s Bojár Sándor fotográfiája a Kossuth téren menekülő tömegről. Fájdalmas a párhuzam Hámori Vilmos felvétele és Amberg József akvarellje között is: előbbin a Kossuth utcai Horizont könyvesbolt előtt égnek a kötetek, utóbbin már elhamvadtak…

A gazdag tárlat erénye, hogy helyet kap benne a kádári ellenpropaganda termése is, amely a képzőművészet eszközeit felhasználva elítélte az '56-os eseményeket.

A forradalmat ellenforradalomként beállító alkotásokból 1957 júliusában már vándorkiállítást is rendeztek a Hazafias Népfront Országos Tanácsa kezdeményezésére. Ezek a hamisított, manipulált fotók, képek az ellenforradalom rémtetteire és az ÁVH-ban szolgált áldozatokra koncentráltak, egyszersmind a szovjet beavatkozás létjogosultságát kívánták igazolni.

De hiába próbáltak az emberek tudatára hatni a házfalakra festett „ÉLJEN KÁDÁR!” feliratokkal, ha nem sikerült azt jó szorosan a saroknál kezdeni: a városi legendárium szerint mindig akadt egy lázadó, aki egy F betűt illesztett elé.

A kiállítás ezen ismeretlen ellenállók és a nem nevesített hősök előtt is tiszteleg.