A szomszédnál várta ki a pufajkások távozását - Egy életfogytiglan híre már megkönnyebbülést okozott...

A HÚSZAS ÉVEI végén járó református lelkipásztor 1956-ban új jövevénynek számított a dabasi gyülekezetben. Gulyás László a forradalom melletti kiállásával, egyenes tartásával is megbecsültséget, tekintélyt szerzett a Pest megyei településen.


– Október 23-án este az egyik szórványban, Inárcson tartottam bibliaórát, onnan tartottam hazafelé kerékpárral. Nyolc óra tájban szovjet harckocsik jöttek szembe, de nemigen furcsállottam, merthogy egy katonai objektum volt nem messze, gondoltam, biztos oda mennek. Amikor ráfordultam a dabasi útra, az egyik presbiterünkkel találkoztam, ő mondta, hogy az alakulat délután indult el Makóról Pest felé. Utólag raktuk össze a mozaikokat: valószínűleg a szovjet hírszerzés jól működött. Otthon, szokás szerint, lefekvés előtt meg akartam hallgatni az utolsó híreket a rádióban; akkoriban még 22 órakor befejeződött az adás. 21 óra 40 perc, „híreket mondunk”, aztán nagy csönd lett, majd lövéseket hallottam a készülékből, utána zenét kezdtek játszani. Elképedtem, mi történhetett, de a feleségem igyekezett meggyőzni, csak képzelődtem…

Másnap reggel azt mondták be a rádióban, hogy Budapest utcáin huligánok, ellenforradalmárok lövöldöznek.

Gulyás László tudott a Petőfi Körről és az írók mozgolódásáról, de azt nem gondolta, hogy ebből fegyveres mozgalom lesz. Telefon nem volt, a dabasiak a fővárosban dolgozó, éjszakás műszakból hazatérőket faggatták, mi történik odafent – de semmi biztosat nem tudtak.

– Mélyen megmaradt bennem, hogy 24-én a feleségemmel epret ültettünk a kertben, a rádió az ablakban, lestük a híreket. Félelemmel, szorongással teli várakozásban teltek az órák.

Végre 25-én teherautó érkezett Pestről: egyetemisták gyűlésre hívták az embereket, beszámoltak a forradalmi eseményekről, nemzeti bizottságok alakulásáról, és segítséget, élelmet kértek. Dabason is megindult a közigazgatás átszervezése. A járási és a községi nemzeti bizottságban is helyet kapott egy-egy református presbiter, ők vonták be a feladatokba a településre csupán év elején érkezett, fiatal lelkipásztort.

– Én lettem a „kultuszminiszter”, rám bízták a tanítás megindításának szervezését az iskolákban. Logikusnak tűnt a reformáció emléknapja és halottak napja után, november 5-én kezdeni, de ezt az egyetlen „rendelkezésemet” is felülírták a későbbi történések. Ezenkívül rám osztották az élelemgyűjtést a pestieknek. A hatalmas lelkészlakba, a Vörösmarty család valamikori kúriájába folyamatosan érkezett a krumpli, liszt, tojás, szalonna, zsír... Az a parasztság, amelyet akkoriban tudatosan szembeállítottak az ipari munkássággal, hozott otthonról, amit csak tudott. Egy nemzethez tartozunk, csak ez számított. A polcon azt a három fekete kötetet, Ravasz László munkáját azokban a napokban kaptam ajándékba egy komoly párttagtól, aki azelőtt átnézett rajtam. (Október 31-én pár fiatal lelkész kiment a nyugdíjba vonult Ravasz Lászlóért Leányfalura, és bevitték Budapestre; az újonnan alakult Református Országos Intézőbizottság vezetőjévé választották, és őt ismerték el legitim püspöknek – a szerk.) Az egyik kültelki iskola igazgatója pedig felajánlotta, hogy szívesen harmóniumozik az istentiszteleteken, míg korábban folyton akadályozott a hitoktatásban. A gesztusok, ha ideig-óráig is, de egységbe kovácsoltak minket. Aztán jött a csalódás, a távolságtartás megint. Sokat elmélkedtem azon: vajon melyik volt az igazi arcuk?!

November 4-e után a röpke szabadságérzet helyét átvette a szorongás, az aggodalom: mi történik ezután? Dabason kemény megtorlásra számítottak, ugyanis egy falugyűlésen meglincselték Biksza Miklós járási párttitkárt. A történelem abszurd helyzeteket szül: Gulyás László lelkészként, emberként nem értett egyet a kegyetlen gyilkossággal, annak ismeretében sem, hogy Biksza hergelte a népet, mégis megkönnyebbült, amikor Domián Ferenc presbiterüket, volt járási nemzeti bizottsági elnököt a Fő utcai tárgyalásán „csak” életfogytiglanra ítélték.

Az élelmiszergyűjtésért felelős lelkipásztort is elszámoltatták hónapokkal később. Bármilyen szűkösen élt a családjával, a „nép vagyonához” nem nyúlt. Szerencsére két-három atyafival mindent felírtak, kitől mit és mennyit vettek át, és amikor lovas kocsikkal az István kórházba vitték, írásos igazolás ellenében adták át az adományukat.

– Isten kegyelme megőrzött 1957 februárjában is, amikor a településen megjelentek a pufajkások. Este kikapcsolták az áramot, sötétbe borult minden. A velünk szemben lakó fiatal házaspár áthívott minket beszélgetni. Amikor hazaindultunk volna, azt vettük észre, hogy sötét árnyak mozognak a parókia kertjében. Megvártuk a szomszédban, míg elvonulnak, csak utána mertünk hazamenni. Másnap reggel véresen jött be hozzánk a felső-dabasi plébános, kérte, hadd mosakodjon meg nálunk. Őt is begyűjtötték „számonkérésre” – a rendőrségen másokkal együtt szadista módon megverték. Ez várt volna rám is, ha otthon találnak.

Nyáron visszajöttek a karhatalmisták, házkutatást tartottak. A lelkész sosem tudta meg, mit kerestek – szerinte inkább afféle figyelmeztetésnek, megfélemlítésnek szánták.

Mondhatni, „megágyaztak” a következő esetnek: Gulyás Lászlót behívták a járási rendőrségre, ahol egy Pestről jött nyomozó Bíró Sándorként mutatkozott be.

– Azzal vádolt, 10 vagy 100 ezer forintot – nem emlékszem jól az összegre – kaptam Malétertől, hogy Dabason szervezzem meg a forradalmat. Próbáltak megszorongatni, végül elengedtek. Rögtön elmentem „védelemért” a püspökömhöz, Bereczky Alberthez, aki gyerekkorom óta jól ismert. Csak később értettem meg, hogy be akartak szervezni. Szerencsére velem többet nem próbálkoztak; igaz, még évtizedekkel később is lehallgatták a telefonomat, amikor már Monorra kerültem. Tudjuk, néhány lelkésztársunknál sikerrel jártak. Nem ítélkezem fölöttük, nem ismerem, kit hogyan vettek rá a besúgásra. Nem mindegy, hogy valaki önként állt be vagy kényszerítették, zsarolták. Akiről jól tudtuk, hogy az egyházi karrier reményében szolgálta ki a rendszert, azzal éreztettük, nincs tekintélye, sem becsülete előttünk.

A 89 éves Gulyás László a nehezebb, de tiszta utat választotta. A nyugalmazott lelkipásztor, Monor díszpolgára ma is azt teszi, mint azokban a forradalmi napokban: imádkozik a magyar békességért.