Rajt szirtakival

Néhány évvel ezelőtt a műtét és két hónapos mankózás után a térdsebész útravalóul egyetlen jó tanácsot adott: sportolhat bármit, csak ne fusson. Hát, doktor úr, akkor még találkozunk, mert maratont eddig nem futottam – gondoltam magamban. Nos, a nagy futás összejött – míg a vizit egyelőre elmaradt – ott, ahol mindig is szerettem volna: a Marathónból Athénba vezető távon.

A hőmérő 23 fokot mutatott a verseny napján, ami a futáshoz már-már meleg. „Na, ez nem lesz szép útvonal. De végig kell csinálni!” – mondta előző nap Jorgosz, akinek a versenyközpontban, a rajtszám átvétele közben éppen arról áradoztunk, milyen szép útvonalon vezetnek végig a budapesti futóversenyek. Itt a táj sokszor kopár, Athénba beérkezve pedig kilométereken keresztül csak a sivár külvároson át futsz, mire belépsz a – hol Velodromnak, hol csak a fehér márvány után Kalimarmarónak nevezett – Panathinaiko Stadionba. „Az útvonal nehéz, nagyon nehéz, de a hangulat! Az utánozhatatlan!” Hogy hányszor futott Jorgosz a történelmi távon? Vagy tizenötször! „De ez nem jelent semmit! A maraton, az maraton!

Nem számít, hányszor futottad le, minden alkalommal olyan, mintha az első lenne. És bármi megtörténhet.” Szóval a zabszem és az eufória – ez utóbbi is görög szó – szinte tapintható: a világ minden tájáról, azaz pontosan 105 országból érkezett életerős férfiak, acélosra edzett nők is olyan mély, már-már misztikus alázattal beszéltek az embert próbáló kihívásról, mintha legalábbis Zeusz nagysága előtt hódolva borulnának térdre.

Hagyomány, hogy a verseny napján Athén belvárosából különbuszok szállítják ki a futókat az egykori maratoni csatamezőre. Lejtő, emelkedő, lejtő, emelkedő, az út szépen hullámzott – jó 45 percbe telt, mire megérkeztünk.

A hatalmas szabadtéri sportstadion peremét szépen körbebástyázták Toi-Toi vécékkel.

A hosszú sorban állás után jött a nap malőrje: mire átöltöztünk, a csomagszállító teherautók már útban voltak a cél felé, így csak álltunk az út szélén a hirtelen fölösleges kolonccá vált zsákunkkal, benne meleg cucc, sportszelet. Az utolsó, éppen induló autó után futva dobtuk fel a zsákunkat. Mi csodálkoztunk a leginkább, amikor öt órával később és 42 195 méterrel arrébb a helyén találtuk.

Az i. e. 490-ben vívott csatába Dareiosz perzsa király 25 ezer katona élén jött, az athéniak győzelmével végződő ütközetet irányító Miltiadész pedig 12 ezer harcossal érkezett Marathónhoz. Volt itt sokadalom akkor is, most is. A rajtvonal mögött sorakozó majd’ 20 ezer ember látványáról mégsem a nagyívű történelmi múlt jutott az eszembe, hanem a buli, a fesztiválhangulat. Szelfi, filmezés, locsi-fecsi, izgalom, boldogság. Mellettem vágták magukat vértbe és palástba, vidám hadrendbe az athéni katonák, miközben görög és nemzetközi tótumfaktumok köszöntöttek minket, a hóbortos utódokat a síkságon. Nem tudom, hogy az első sorban felvonuló kenyai csúcsatléta – aki végül 2 óra 12 perces idővel ért célba és sok százezer dolláros gázsival térhetett haza –, meg a szintén az élbolyban végzett etiópok milyen arcot vágtak, amikor pontban 9 órakor rajtpisztoly helyett a Zorba zenéje harsant fel, de mindenki táncra perdülve indult a „csatába”.

A szirtakilendület a 16. km-ig tartott, míg az első emelkedő tetejére lazán fel nem kocogtam.

Ott ért a meglepően korán érkező holtpont, az a fajta, amikor hirtelen annyi erő sem marad, hogy remegő kézzel kinyisd az életmentő csokidat. A nadrágomat tölténytárszerűen körbebélelő protein- és müzliszelethad korántsem az a lebecsülendő könnyűfegyverzet, mint aminek látszik. 2,5 km-enként frissítőpont, víz, izoital, 5 km-enként etetés. De az igazi erőt az út menti falvak lelkesen szurkoló lakói, s a nehéz pillanatokon egymást átsegítő harcos- és futótársak adják. Pamme, pamme – valahogy így mondják görögül, hogy gyerünk, gyerünk! Görögöt, dánt, izraelit, japánt, kínait, magyart, mindenféle nációt taszajtott át a holtponton a vidám noszogatás. És ha már szóba kerültek a magyarok: azon a péntek estén, amikor utaztunk, a budapesti repülőtéren külön köszöntötték a kilencven futót.

Az élet 30 km felett kezdődik – ezzel a pólófelirattal már sok pesti futóversenyen találkoztam. Az igazi maratonnál ez szerencsére nem igaz. Aki túléli a kaptatókat, az utolsó 10 km-t a lejtőn gurulva édes semmittevésnek érzi, a randa külvárost pedig mesebeli oázisnak látja. Markos Mária