Szíriából érkezett a kiváló gyöngyösi orvos - Portré szomorú végszóval

Egy zacskó sót is kapott az édesapjától a szír fiatalember, amikor elindult hazánkba a nyolcvanas évek közepén, hogy orvos lehessen. Albérletet keresett Pesten, de nem ismerte a nyelvünket. Először az orvosegyetemre sem vették fel, így mérnöki tanulmányokba kezdett. Addig kilincselt, mígnem megengedték, hogy magyarul felvételizzen az orvosira. Egy hónapig készült rohamtempóban, majd sikerrel vette az akadályt, és a medikusok sorába léphetett.

– A születés maga a csoda, ezért szülész-nőgyógyász szerettem volna lenni és klinikán dolgozni, ez volt az álmom. Miután azonban elvégeztem az egyetemet, kikötötték, hogy csakis hiányszakmát választhatok, és vidéken kell elhelyezkednem. Így kerültem Hatvanba és lettem aneszteziológus – kezdi élettörténetét dr. Omar Assani. Később mégis munkát kapott a budapesti klinikán, de ott felmondott, mert belátta, Hatvanban találta meg az igazi hivatását.

Nem bánja már azt sem, hogy nem lett szülész-nőgyógyász, mivel az a szakma elanyagiasodott. „Soha nem akartam igazgató lenni. Én orvos vagyok” – tiltakozott, amikor 2004-ben felkérték, legyen orvosigazgató a kisvárosban. Végül mégis rábólintott, azzal a feltétellel, hogy a gyógyításról ne kelljen lemondania.

Gyöngyösön is gyakorolja orvosi hivatását, bár időközben közgazdász- és egészségmenedzser-diplomát is szerzett. Vezetőként nem a merev hierarchia híve: azt vallja, szeretni kell a kollégákat és a betegeket, meg kell világítani számukra egy-egy döntés értelmét.

A gyógyítás számára csapatmunka, és nem ismeri a kiégés fogalmát.

– Tíz évig mentőztem, kivonultunk tömeges balesetekhez is. Igazi kihívás volt, hiszen a gyors döntéseimen emberéletek múlhattak – meséli. Egyszer egy negyvenes éveiben járó férfihoz hívták ki, aki infarktust kapott és meghalt. Sikerült azonban újraéleszteni, ez óriási sikerélmény volt. Néhány év múlva egy mérgezéses esethez, öngyilkoshoz hívták Assani doktort. Kiderült, ez ugyanaz az ember, akit egyszer visszahozott a halálból. – Dühös lettem. Megmentem az életét, és ő ahelyett, hogy megbecsülné, eldobja azt magától…” – emlékszik vissza.

Az egész orvoslás hiányszakma már, egyre nehezebb szakembereket szerezni. A gyöngyösi kórházban is tárt karokkal várnának belgyógyászt, fül-orr-gégészt, szemészt.

Szerencséjükre csaknem tucatnyi fiatal rezidens munkálkodik náluk, a jó csapat a kisvárosi kórházban tartja őket.

– Nem akartam, hogy a lányunk orvos legyen, szerettem volna lebeszélni róla. Amikor a gimnáziumban önkéntes munkát kellett végezniük, a kórházunk krónikus osztályára küldtem. Mondtam az ott dolgozóknak, bízzanak rá minden feladatot, az ágytálazástól se kíméljék. Ennek ellenére esténként lelkesen jött haza – idézi fel mosolyogva Omar Assani doktor, aki ma már magyar állampolgár. A felesége egy nógrádi település háziorvosa.

A leányuk most ősszel kezdte az orvosegyetemet, folytatja hát a családi tradíciót.

E beszélgetés záródhatna derűs végszóval is, de a messzi valóság beárnyékolja a Szíriában született, muszlim vallású orvos életét. Idős szülei és kilenc testvére közül a legkisebbik a háború sújtotta Aleppóban laknak, a romok közt próbálnak valahogy életben maradni.

Az orvos így fogalmaz: – Mindenben próbálom felfedezni a jót, igyekszem örülni az élet apró örömeinek, sikereinek, de a családom jelenében nem találhatok semmi biztatót: az egykor virágzó, kultúrájában és a vallásaiban is sokszínű szülőhazám a nagyhatalmak játszóterévé vált. Ebbe lelkileg mégsem rokkanhatok bele, mert én vagyok az egyetlen, aki segíthet az otthon ragadt hozzátartozóimon.