Világutazó szlovákiai magyar író az átjárható világokról és a ragadós előítéletekről

Pár száz fős falucska volt a múlt század közepéig Ain El Sokhna, Kairótól alig két kilométerre, a Szuezi-öböl partján. A betonutat még az amerikaiak rakták le a csatorna építésekor, a nyugati világ hívságai így is sokáig elkerülték. Ezen végigautózva ma sem látni mást, mint homokot, a homokban szétszórtan heverő tevecsontvázakat. A szakadt kis település mellett azonban ma már oázist rejtő betonfal húzódik. A körbebástyázott szállodák a magyar, szlovák, román, lengyel turisták kétes hírű erődítményei. A főképp a Visegrádi Négyek országaiból érkezőknek itt minden luxusnak számít. A tenger kékje, a sivatag szélén mesterkélten ható narancsfaligetek és pálmafák, a naplemente és a nyugati vízumért mindenre kapható, kizárólag férfiakból álló személyzet negédes bókjai – akár egy romantikus kalandregény. A turistaparadicsomok világában azonban könnyen valóra válik a fikció – mesél úti élményeiről a felvidéki származású Durica Katarina.

– Művészettörténet szakon végeztem a nagyszombati egyetemen, tanulmányaimmal párhuzamosan telepített idegenvezetőként sokáig laktam arab országokban. Az ott megélt élményeket, kalandokat és kulturális különbségeket írtam meg első, Szökés Egyiptomban című regényemben. Ami a nyugati férfiaknak Thaiföld, az a kelet-európai nőknek Egyiptom, Tunézia, Törökország.
A helyi szállodákban csak férfiak dolgoznak, nagyon kevés pénzért, akiknek egyetlen pluszbevételi forrásuk marad: a saját testük. Érthető, hogy a nyomor elől mindenki Európába akar jönni. Ennek egyedüli biztos módja, hogy elvetetik magukat egy nyugati nővel – onnan nézve még a kelet-európai is nyugatinak számít –, majd megkapják a letelepedési engedélyt. Hogy mennyire tartósak ezek a házasságok? Változó.

A regényből sokszor vadregényt írt az élet. Nemegyszer fordult elő, hogy az újdonsült férj a nászéjszaka után az újdonsült feleség lakását kirámolva meg sem állt Németországig.

Tudósításokat, riportokat írt Afrikából, folyamatosan jelentek meg egyiptomi, török és tunéziai úti kalandjairól szóló írásai a szlovák lapokban, internetes oldalakon. Az egyetem befejeztével mégis maradt – vagy inkább visszatért – a kaptafához: online galériát nyitott. Magyar, szlovák és szlovákiai magyar képzőművészek alkotásait kezdték el árulni társával.

– A kívülállók a kiállítótermek közegét úgy képzelik, ahogy azt a Szex és New York című filmben láthattuk: szép ruhákban sikert sikerre halmozó művészek és galériások románcokkal tarkított életének hisszük ezt. A valóság azonban egészen más.

Budapesten és Pozsonyban is kemény a művészek élete, a képzőművészeti egyetem elvégzése után albérletet, műtermet, megélhetést kell fizetni. A fiatal kelet-európai művészek egy része viszont még mindig a hatvanas évekbeli filmek kliséi szerint éli az életet: bohém, öntörvényű, a megrendelőkre fittyet hányó művészpalántákat kellett nap mint nap közös nevezőre hozni a főleg szlovák felső osztályból kikerült ügyfelekkel, olyan sikeres vállalkozókkal, akik szépen felépített otthonukat egyéni dizájnbútorokkal berendezve, kortárs festményekkel díszítve képzelték el – mindezt mindkét irányba mosolyogva, lelkesen.

A külföldi tudósításoknak köszönhető, hogy a pozsonyi Radičová-kormány megalakulásakor a mezőgazdasági miniszter Durica Katarinát kérte fel a szóvivői posztra. Így került ő a környezetvédelmi minisztériumba, ahol egy év alatt számtalan zöld ügyet vittek sikerre, többek közt ők érték el a Tátrában élő medvék kilövésének tilalmát.

A fekete kontinens sem tűnt el nyomtalanul a felvidéki lány életéből: megismerkedésük után nem sokkal, férjével első útjuk Tanzániába vezetett, több mint egy hónapig járták a kelet-afrikai országot egy szál hátizsákkal. Ezekből az élményekből született második, Szlovákul szeretni című regénye – az identitáskeresés története.

– Szlovákiai magyarként mindig is sokat foglalkoztatott a kérdés: mi az, ami meghatároz egy embert? A bőrszíne, a vallása vagy a kultúrája? Sokat utaztam, sokféle embert ismertem meg. Törökországban a szomszédban egy indiai fiú lakott, akivel kapcsolatban bennem is működtek az előítéletek. Kíváncsi voltam rá, de nem tudtam, hogyan is szólítsam meg, hiszen náluk teljesen más a nők és a férfiak közötti viszony, mint Európában. Miután valahogy szóba elegyedtünk, megtudtam, három hónapos korában örökbe fogadták, Hollandiába került és ott nőtt fel. Kiderült, nemcsak holland, hanem egy vérbeli, több nyelven beszélő européer. De akárhová megy, mindenhol meg kell küzdenie a bőrszínéből adódó előítéletekkel, különben még mindig ő a kis indiai.

Az előítéletek sokszor még ma is működnek a Felvidéken élő magyarokkal szemben. Nemegyszer tekintenek rájuk úgy a szlovákok, mintha még mindig kis indiaiak lennének.

– Ha Pozsonyban villamoson utazom, egészen addig minden rendben van, amíg meg nem csörren a telefonom, és meg nem szólalok magyarul.

Persze a több ezer villamosút közül csupán párszor történt meg, hogy beszóltak, de megtörtént. A szocializmus idején csehszlovákiai magyarnak lenni többszörösen hátrányos helyzetet jelentett, amely máig ható, feldolgozatlan trauma. Csallóközben, az ismerősi körömben van egy férfi, aki minden reggel felült a buszra, bement a gyárba dolgozni anélkül, hogy bárkihez is szólt volna. A magyar férfi senkinek nem mondta el a munkahelyén, hogy ő magyar. Nem akart problémát. Melóztak rendesen, röhögött ő is a magyarokról szóló vicceken, majd csöndben hazabuszozott a teljesen magyar faluba. A kollégái közül 25 éven át senki sem tudta, hogy ő magyar. Divat, hogy ma mindenki akar lenni „valamilyen”. De az én nagyszüleim, sőt még a szüleim is egy frusztrált, problémákat nem kibeszélő generációhoz tartoznak...