A gyűrűk asszonyai - Ugron Zsolnával beszélgetett munkatársunk, Karácsony Ágnes

Könnyen ír kávéházak zajfüggönye mögött is. Köhögő presszógép, kanálzörgés, a monoton moraj kikapcsolja, és pincér sem zavarhatja föl, amikor belemerül a fejedelmi századokba. Kortárs krónikása a múltnak. Van ilyen, ha úgy vesszük: elevenné tesz régi időket. A történelem széljegyzeteiről hatalmi játszmák főszerepeibe emeli Erdély nemes nőit. Báthory Annát éppúgy, mint Mátyás király igazságos anyját, Szilágyi Erzsébetet. A „hollóasszonyt”.

Ugron Zsolna mobil írónő. Nincs íróasztala, nem is akar. Laptoppal keresi a napi időt az alkotásra. Táskaszámítógépe mindig vele, hogy bárhol folytathassa fejezeteit. Regényírás közben is melléolvas, ne hibázzon a korfestésben. De képzeletével fellazítja a tényeket, kitölti a történelmi réseket az „így is történhetett” emberi vonásaival. Rokonszenvekkel, ellenszenvekkel, harcias és nőies hangulatváltásokkal. Szenvedélyekkel. Hiszen a szívnek is lehetnek új kiváltságai.

Úriasszonyok-trilógiája előtt két évig csak kutatott. Az első részt, az Erdélyi menyegzőt eredetileg úgy indította: Báthory Anna lovas kocsin utazik, játszik a szél az arcán, ő félresimítja szeméből a haját… Majd eltűnődött a mozdulaton a szerző: viselhettek akkor gyűrűt az erdélyi úrinők? Milyet? Melyik ujjukon?

– Ha megakaszt egy kérdés, addig kutatok tovább, míg nincs pontos válaszom. Persze kiderülhet az is, hogy nincs válasz. Akkor a képzelet elrendezi a dilemmát.

Amúgy ő maga írás előtt szertartásosan leveszi a gyűrűjét. Szabad kézzel nyúl a múlthoz. A kötöttségektől ódzkodik. A kényszerszerepekből hamar menekülőre fogja.

– Autonómiamániám van – szögezi le rögvest.

Hat évvel ezelőtt jelent meg első könyve, az Úrilányok Erdélyben. Hamar űzőbe vette a média, mint „nemes celebet” próbálták elejteni és faggatni a fényűzésről. De ő inkább rollerezik a pesti utcákon, nincsenek komornái, a lakájvilágot sem állítaná vissza, különben sem rangon múlik a lelkek előkelősége, s a nagyvonalúsághoz sem kell címer.

Persze egy Ugron akkor is született arisztokrata. Ősi primor, székely főnemes. És mégiscsak erdélyi kastélyban élt évekig. Romjaiból alapozták újra tekintélyessé a több száz éves Mikes-uradalmat, ahol egykor Mikes Kelemen is nevelkedett. Zsolna esküvőjén egyébként még üresen állt a kastély, székeket, asztalokat a faluból kölcsönöztek. Villany sem volt. Gyertyafénynél nagyestélyiben lejtett a násznép. Nem csak a kedvük kapott lángra, néhány ruhauszály is. Baj azért nem lett belőle.

– Ahogy múltak az évek, meghozták a felismerést: tiltakozhatnék, hogy erdélyi úrilánynak látnak, ám attól még annak látnak, s attól én még az vagyok. Csak csomó minden más is.

Két kisiskolás gyereket nevel, közben az erdélyi kastélyból visszaköltözött Pestre, A Nagyok címmel beszélgetős tévéműsora van a közszolgálati M5-ön, a Várkert Bazár háziasszonya. Olykor hétvégén is dolgozik, ír, fut, ha nem mozogna, a sok ülésbe beledermedne a teste, úgyhogy még ugrókötelezik is.

Nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeum személyes tárgyat kért tőle – összefüggésben az evéssel – Írói fogások című kiállításukra. Zsolna belegondolt: nem tud ősei étkészletével teríteni, nincsenek ugyanis örökölt családi ereklyéi.

– Nagyanyámnak menekülnie kellett a front elől. Ha az embert üldözik, nem a huszonnégy személyes porcelánnal próbál túlélni. Azért magával vitt hat ezüstkanalat, villát, kést. Édesanyám és a keresztanyám osztozkodtak rajtuk, amikor meghaltak a nagyszüleim. Apám sokáig mosolygott azon, mit kezdjünk  a három evőeszközzel. A múzeumnak most ezekből akartam adni egyet, de dobozokból élek, éppen költözködöm, nem tudom, hova tettem. Gyerekkori kis ezüstkanalamat ajánlottam fel a tárlathoz. Meg egy meisseni tányért, nászajándék volt a készlet családi baráttól.

Tizenegy éves volt Zsolna, amikor 1989-ben Kolozsvárról áttelepültek Pestre. Ceaușescu diktatúrájában kettős bélyeget ütöttek rájuk: kisebbségi magyar család – főnemesi felmenőkkel. Itt már szakadt fel a rendszer köde, ott még megbüntették Zsolnát, ha nem tűzte fel iskolai egyenruhájára az azonosítószámát. Övé a 603-as volt.

Amire gyerekként hajlama lett, azt felnőttként is iránytűként követi: nincs alku igazság kérdésében. Talán ezért is hagyta abba – túl már a jogi egyetemen – a televíziós újságírást. Hogy ne kelljen a negyven másodperces hírből pont a valóságot kivágni. Torzítja a jelent. Így hát idővel a múltat is.

– Sosem adom könnyen magam. Nem igazán engedek az igazságomból – jegyzi meg. Semmit nem szeret túlbeszélni.

És éppen ilyenek azok a nők is, régi századok erdélyi úriasszonyai, akikről regényeit írja. Nyilván mindig talál velük valami közöset. Nem hímezgetnek otthon csendben, hanem intézkednek, döntenek, megoldanak veszett helyzeteket, bonyolult problémákat. Lavíroznak önmaguk vagy gyerekeik védelmében. Ellenállnak, szembemennek egy olyan korban, amelyben folyton átrendeződnek a hatalmi viszonyok.

– Nem akarok versenyt hirdetni, kik tették jobban a dolgukat, a férjek vagy a feleségek. Ezeknek a nőknek nem volt más választásuk, erősnek, keménynek kellett lenniük, hogy életben maradjanak. A „hollóasszony”, Szilágyi Erzsébet átveszi a birtokirányítást, amikor férje, Hunyadi János hátrahagyja a családját.

Vagy például a Wesselényi-szervezkedés egy adott pontján olyan beteg Wesselényi Ferenc, hogy ágynak esik, képtelen felkelni. Valakinek be kell ugrania a helyére. Feleségéhez, Széchy Máriához, a „Murányi Vénuszhoz” képest Lukrécia Borgia visszafogott méregkeverő. A Wesselényi- féle szervezkedést akár Széchy-félére is átnevezhetnénk. Noha a feleség a végén feldobja férje társaságát.

Biztosan beleveszi Széchy Máriát is az Úriasszonyok harmadik, egyben utolsó részébe. Ígéri, hamarosan hozzáfog a záró kötethez.

– Mintha diktálnának nekem a szereplőim írás közben. Ne értse félre, nem angyalokkal vagy múzsákkal kommunikálok, egyszerűen visznek magukkal a figurák, megyek velük, élem az életüket. Báthory Annától akkor kezdtem eltávolodni, amikor rájöttem, hogy mindjárt a megkínzásához érek. Vagyis inkább tudatosan eltoltam őt magamtól, máskülönben képtelen lettem volna megírni a szenvedéseit. Még nem tudom, hogyan viszonyulok majd Széchy Máriához, de most nagyon kíváncsi vagyok rá. Vagány nő. Amikor elbukik, Bécsben házi őrizetbe kerül. Alig van mit ennie, kevés a pénze. És mit csinál erre? Ékszereket rendel magának – mosolyog a „gyűrűk asszonyán” Ugron Zsolna.

Miként minden hősnője rendszeren kívüli, úgy írójukat sem kötelezheti senki, hogy gondolatait máséhoz simítsa. Nem vergődik megfelelések fogságában. Mondja: nem attól izgalmas az élete, hova született, hanem attól, hogy milyenné alakítja saját maga.