Az én képernyőm: Fiú a közértből

Ha a vásárló lány, biztosan hozzá áll a kasszához. Egy nap aztán egyikük közös szelfire kéri, amit ő csodálkozva, de szívesen teljesít, s a lány oldalán belemosolyog a telefonba. Ám fogalma sincs, mit indít el ezzel. A felhevült leányzó ugyanis felteszi a közösségi oldalra a közös fotót, meg ahogyan a fiú a közértben domborít – és elszabadul a pokol. Vagyis Alex számára éppenséggel a mennyország. A fiú a pénztárból ma csaknem egymillió követővel rendelkezik. Úgy, hogy a világon semmit sem csinált. Nem énekel, nem táncol, nem zongorázik csodagyerekként, nem szerzett olimpiai aranyérmet, nem gyermek matekzseni, sem színésztehetség, nem született királyi családba – a világon semmit sem csinál. Csak most már annyit, hogy járja az országot, mindenhol visongó, megvadult 13–15 éves kislányok könyörögnek neki a közös szelfiért. Ezzel boldoggá teszi őket. Meg magát is, mert sokszoros milliomos lett, persze már reklámhordozó is.

Alex története – a TLC csatornáról megismerve – számomra igen ijesztő. Különösen úgy, hogy tudom, a tizenévesek széles körében ez már napi valóság. Tíz-tizenöt éve még azon borongtunk, hogy a gyerekek túl sokat tévéznek. Meglehet, visszasírjuk még ezeket az időket… Ugyanis már gyakorlatilag nem néznek tévét, legfeljebb a képernyőt használják. Alexet nézik, meg a magyar megfelelőiket.

Egész nap a telefonjukat nyomogatják – tévézés, tanulás, olvasás, sport, séta, s igen, randi helyett is. Hogy húsz év múlva lesznek-e még tévéműsorok?

Nem valószínű, vagy legalábbis nem ilyenek, mint ma. A híradó, beszélgetős műsor, vetélkedő, tehetségkutató, játékfilm alighanem elsüllyed valahová a tranzisztoros rádió mellé a múltba.

Nem hiszem, hogy szükség lesz szép, fordulatos és tanulságos emberi történetekre. Mint például a Dowton Abbey a Story 4-en. Ez a hatodik évadában járó brit sorozat nagyon különleges és magas minőséget képvisel. Egy arisztokrata család és népes személyzetük életének változásai az első világháború előttről a húszas évek közepéig, lebilincselően érdekes, egyáltalán nem szokványos szemléletű, remek karakterekkel, sok-sok szerethető figurával. A kedvenc sorozatom volt az évben.

A tehetségkutatókról sokat írtam, hogy mennyire elég lenne már belőlük. Most mégis kettőt említek, amiben gyerekek vettek részt. Bár nem vagyok híve a gyerekek versenyeztetésének, de el kell ismerni, a Fölszállott a páva és a Virtuózok a Duna Tévén a művészet és a szórakoztatás magas színvonalát képviselte. A TV2 és az RTL Klub ezt nem tudta hozni a gyerek-tehetségkutatókkal. S míg a Sztárban sztár kellemesen szórakoztató műsorfolyam, addig láthatóan csak a siker uszályába kapaszkodik a gyerekekkel felturbózott utóműsor.

Igazi élményt adott a futball Eb, melynek kapcsán a magyar nép rég nem látott egységbe forrt össze. Se előtte, se utána nem boldogított a magyar foci, no de akkor… S persze az olimpia, Hosszú Katinka diadalmenetével. Az On the Spot születéssorozata. Opitz Barbi két dala. Meg pár jó film. Nem is igen jut eszembe más kimagasló tévéélmény az évből, ami talán nem véletlen. De azért még nem váltam Alex követőjévé.