Ötszáz esztendeje annak, hogy Luther megfogalmazta tanait - A reformáció évéről Fabiny Tamás püspökkel beszélgettünk

– Történésztől hallottam: a XXI. század a vallások reneszánsza lehet. Más elemző pedig azt fejtegette: a következő néhány évtized új hitharcokról szólhat, vallások akár lángoló konfliktusáról. Komolyan vehetjük bármelyik jóslatot is?

– A vallások hol hatottak egymásra, hol meg kioltotta egyik a másikat. A Cselekedetek könyve írja le Pál apostol látomását, akinek álmában megjelenik egy macedón férfi, s így szól: „Jöjj, gyere segítségünkre.” Pál apostol akkor még Kis-Ázsiában működik, majd átlépi Európa határát, és a görög-római világgal megismerteti a kereszténységet. A jelen dilemmája az: vajon a vallások keverednek-e újra, vagy csupán a népek?

– Nézzük a kérdést úgy: a nagy vallások közül az elmúlt évtizedben az iszlám terjedt a leggyorsabban. Konkurenciája is lehet a kereszténységnek?

– Európában bizonyosan nem.

– Miért biztos benne?

– Kicsit provokatívnak tűnhet: szerintem keresztény Európáról nem beszélhetünk, de keresztényekről Európában – igencsak. A híveknek szoktam mondani: nem félni kell az iszlámtól, hanem komolyan venni saját kereszténységünket, s önmagunkat meghatározni, megerősíteni. Az identitás kérdéséhez ugyanis hozzátartozik a másik megismerése, vallásának megbecsülése is. A mostani iszlám mozgás kapcsán pedig – és ez nemcsak a kereszténységre, hanem a zsidóságra is igaz – egyre sürgetőbb választ találni arra: kik is vagyunk mi? Párbeszéd révén kell közelítenünk egymáshoz.

– Csakhogy az iszlámban nem ismerik a vallásbéke fogalmát. Ha úgy tetszik: nem volt „muszlim reformáció”, amely elválasztotta volna a vallást a politikától.

– Jó észrevétel. Nemrég Norvégiában jártam, ahol öt százalék az iszlámhívők aránya. Alapvetően bevándorlók. A norvég evangélikus püspöknő elmondta nekem: büszkék arra – én azért kétélűnek látom a dolgot –, hogy a norvégiai muszlim közösségek és az ottani evangélikus egyház szerződést kötöttek a kölcsönös áttérés lehetőségéről. Ami különösen érdekes, mivel az iszlám nem fogadja el, ha valaki kitér tőlük.

– Lehetnek az evangélikus egyházon belül világnézeti különbségek?

– Igen.

– Csak azért kérdezem, mert míg a norvég lutheránusok nyitnak, a lett evangélikus egyház bezárkózik, ugyanis törvénybe iktatták, hogy többé nem avatnak lelkésznőket. Eközben Amerikában sportcsarnokokat töltenek meg egy evangélikus lelkésznő hívei. A médiumok tetovált prédikátornak is nevezik őt, a karján a lutheri hitvallás szövege látszik: „egyszerre igaz és bűnös”.

– Sokszínű és önmagával is toleráns közösség az evangélikus egyház – világszerte és Magyarországon egyaránt. Vannak vitáink is. A Lutheránus Világszövetség alelnökeként hivatalból kellett foglalkoznom a lett üggyel. Elmentem Rigába, tárgyaltam az érsekkel, igyekeztem elmagyarázni, miért nem jó a döntésük. Nem sikerült meggyőznöm őket.

– Az egy konzervatív irány?

– Eléggé, és ez nem jellemző az evangélikus egyházra. Ugyanakkor a demokratikus szerveződés miatt az egyes egyházaknak nálunk döntési szabadságuk van.

– Szívük joga a norvégoknak vagy a letteknek így határozni?

– Igen. Nekünk meg szívünk joga kritikát megfogalmazni. A norvég álláspont amúgy még az én nagyon nyitott gondolkodásomat is borzolta. Hamis kompenzációnak tartom ugyanis az identitás feladását. Jó pár hete a Szentföldön járt Reinhard Marx, a német katolikus egyház feje és Heinrich Bedford-Strohm bajor evangélikus püspök. Először iszlám szent helyre mentek, aztán a Siratófalhoz, s mindenhol demonstratívan levették a nyakukból a keresztet, hogy ne bántsák senki érzékenységét. Fölösleges kompenzáció ez is.

– A reformáció éve 2017 – emlékezvén az 1517-es lutheri tanokra, az egyház megújítására. Luther négy évvel később, a wormsi birodalmi gyűlésen a császár és a pápa képviselői előtt azt mondta: „Lelkiismeretemhez és Isten igéjéhez vagyok kötve. Nem tanácsos az embernek a lelkiismerete ellen cselekedni.” Egy német egyháztörténész szerint e két mondat lezárta a középkort, s megnyitotta az újkort. Lutherrel a lelkiismeret-szabadság kora is elkezdődött?

– A birodalmi gyűlésen – amely valóban óriási cezúra volt – Luther elé tették a könyveit azzal, hogy visszavonja-e tanait. Azt felelte: „Hacsak a Szentírásból vett érvekkel vagy észokokkal engem meg nem győznek, nem vonok vissza semmit.” Ezzel voltaképp kijelentette: hitének horgonyát a Bibliába vetette, ám az érveket sem hanyagolja el, készen áll a disputára. De a császár átok alá vonta, ami azt jelentette, hogy bárki büntetlenül megölhette volna. Ezért kellett Bölcs Frigyesnek elraboltatnia, és Wartburg várába cipeltetnie: a „rabsággal” mentette meg Luther életét.

– Luthernek, igaz, végül egyházszakadással, miért sikerülhetett a hitújítás – szemben lázadó elődjeivel, többek között Husz Jánossal?

– Valaki azt mondta: Luther a történelem egy csillagórájában született. Humanista volt, nyitott a felvilágosodásra, a reneszánszot elismerte. Amerika felfedezésével és a könyvnyomtatással a gondolkodás távlatokat kapott.

– Luther tehát progresszív volt. Szabadgondolkodó.

– Így van. És az evangélikus egyház pontosan a szabadságot próbálja központi gondolattá tenni. Luther egyik legolvasmányosabb hitiratában – címe: A keresztény ember szabadságáról – két tézist állít: a keresztény ember mindenkinek a szolgája a szeretet által, és mindenkitől szabad a hit által. Még az Istennel is vitázhatok, mint az ószövetségi próféták. Aktuális nézet: szolga vagyok a szeretetben, de szabad a hitben. Egyik sincs a másik nélkül. Ha a mai evangélikusok ezt tudnák gyakorolni, én nagyon büszke lennék magunkra. Persze azért próbálgatjuk.

– Vajon milyen hatással lehet a reformáció éve a katolikus egyházra?

– Örülök, hogy szóba hozta ezt. Luther a katolikusoknál sokáig átok alatt volt, amit csak 1999-ben vontak vissza, akkor rehabilitálták valahogy…

– Tessék? Majdnem ötszáz évig volt a katolikusok „eretneke” Luther? Ha úgy tetszik: a vallásbéke csak 1999-ben jött el?

– Teológiai kérdésekben igen, ám a gyakorlatban ez már nem volt érvényes. Ugyanakkor az evangélikus hitvallási iratok a „kárhoztatjuk, átkozzuk” kifejezést használták a katolikusokra. Kígyót-békát kiabáltak egymásra a felekezeti harcok közepette. Ezért volt különösen fontos, hogy két hónapja a svédországi Lund székesegyházában Ferenc pápa igehirdetésében olyan pozitívan beszélt Lutherről, ahogyan korábban egyetlen pápa sem.

– Biztosan túlzó lesz a felvetésem, de Ferenc pápa a saját egyházán belül lutheri?

– Merész állítás lenne. Inkább azt mondanám: ha nem is lutheri, de prófétai. Olykor kicsit előreszalad, bár óvatos is. Amikor Lundban a svéd evangélikus egyház érsek asszony vezetőjét Ferenc pápa átölelte, komoly gesztust tett: elismerte, hogy egyenrangú partnerként tekint rá. Azért hazafelé a repülőtéren megjegyezte: a római katolikus egyház soha nem fogja engedni, hogy női papjai legyenek. Ferenc különben sokszor beszélget a hívekkel. Római templomban történt, hogy megkérdezte tőle egy asszony, aki katolikusként evangélikussal házasodott: lehet-e közösen úrvacsorát venniük? Ami nem olyan egyszerű teológiailag. Ferenc pápa azt válaszolta: imádkozzatok közösen, s ha arra juttok, hogy Isten erre buzdít titeket, csináljátok. Ez a prófétai gondolkodás: Istenhez kötött lelkiismeretüket nyitotta meg, és nem azt mondta, hogy kérjetek püspöki engedélyt. A Lutheránus Világszövetségben mi azt valljuk: evangélikusnak lenni annyi, mint ökumenikusnak lenni. Befogadók vagyunk a katolikusokkal, a reformátusokkal is, velük együtt akarjuk a kereszténységünket megélni. Lundban közösen megfogalmaztuk: a reformációra együtt emlékezünk. Nem megünnepeljük, hiszen épeszű ember miért ünnepelné az egyházszakadást?! Mindenesetre a lundi közös istentiszteleten Ferenc pápa – némi túlzással – nevére vette a reformációt.