Az én képernyőm: Szíven talált ország

Vannak, akik szerint kicsit túltolja a közszolgálati tévé, mintha vájkálna a szörnyű részletekben. Én nem gondolom ezt. A híradások ugyanis nem az érintetteknek, a gyászolóknak és a sérülteknek szólnak, ők nyilván nem is nézik ezeket. Hanem azoknak, akiket most nem a kíváncsiság, hanem a megrendülés ültet a képernyő elé, akik ily módon is osztozni kívánnak a tragédiában vagy megérteni próbálják. Nagyon sokan vagyunk így.

Oly furcsa az emberi lélek – ez a netes kommentek olvasásakor jutott az eszembe. A túlnyomó többség persze a döbbenetét és együttérzését fejezi ki, hiszen az alaphelyzet annyira hétköznapi és ismerős. Sokunk gyereke, unokája jár osztálykirándulásra, síelni – az ember bele sem mer gondolni, mert a képzelet is tiltakozik… Éppen ezért ijesztő, hogy némely, a politikába teljesen belepistult ember mit tud kiöklendezni magából, mindkét oldalon.

A tévécsatornák megváltoztatták a hétvégi műsorukat. Mellőzték a vidámságot, a bolondozást és minden saját gyártású szórakoztató műsort. Egyedül az ATV nem érezte ennek szükségét: a nézőit nem kívánta megfosztani Sas József fergeteges humorától. Ezen még a csatorna törzsközönségéből is sokan kiakadtak, betelefonáltak, írtak. Igen, ez hiba volt. De eddig még csak az egyik fiatal műsorvezető ismerte el nyilvánosan, legalábbis tudtommal.

Elismerem, keskeny az a mezsgye, amin ilyenkor egyensúlyoz a média – beleértve az írott sajtót is –, egyfelől a tájékoztatási kötelesség, másfelől az emberség, jó ízlés között. Könnyű megbillenni. Legtöbbször nincs rossz szándék a tévedések mögött, még a bulvármédiában sem. Néha akadnak persze mögöttes okok is. De ez a mi hozzáállásunkon ne változtasson. Aki akarja, nézze, olvassa továbbra is az információkat.

Akit meg nem érdekel, válasszon a sok más csatorna közül.

Elszakadva a konkrét ügytől, tényleg el lehet gondolkodni: hol a határ az információéhség és a katasztrófaturizmus között. A tévézésben alighanem a CNN megjelenése hozta az áttörést, amikor a történelemben először élőben nézhettük egy háború kitörését: ez volt az Öböl-háború, a Sivatagi Vihar 1991-ben. Az azóta eltelt 26 év alatt rengeteg szörnyűséget láttunk, egyidejűleg és utólag összeszedve minden fellelhető információt.

Hogy csak a legutóbbiakat említsem: a bostoni, párizsi, nizzai, brüsszeli, berlini, isztambuli terrorakciók – és a legsokkolóbb, a New York-i ikertornyok elleni támadás. Ez utóbbi aztán tényleg a szemünk előtt történt – a második repülő becsapódásától egészen odáig, hogy láttuk az amerikai elnök arckifejezését is, amikor a fülébe súgták a hírt…

Az újságírónál, tévésnél szakmai követelmény a mohó kíváncsiság, de vigyázni kell arra, hogy senki emberi méltóságát ne sértsük meg a katasztrófák feltárásával. Ám sajnos egyre magasabbra került az ingerküszöbünk.

Egyre több és egyre borzasztóbb esemény kell ahhoz, hogy igazán megérintsen minket, hírszolgáltatókat és nézőket, olvasókat.

De most ez a tragédia a gyerekekkel nagyon eltalálta az országot.