Megízesítve a humor mézével - Nem mindennapi családot mutatunk be

Mindketten jogászok. Életük kiteljesedésének tartják a művészetekkel való foglalatosságot, s kiváltképp értékelik azt a szabadságot, amely az alkotással jár.

Székesfehérvári otthonukban a férj a konyhában fest, rajzol, szobrászkodik, a feleség a nappaliban üldögélve varázsolja szépségessé a ruhakölteményeket. Amíg a fiuk is velük élt, magára csukta szobája ajtaját és gitározott, metálzenéket komponált.

Ha valaki akkoriban kívülről figyelte volna őket, biztosan megjegyzi, hogy nem mindennapi család az övék.

– Ezeket a ruhákat a székesfehérvári Contrapasso historikus táncegyüttes tagjai viselték – mutat a színpompás női öltözetekre Menner Judit. – XV. század végi és XVI. század eleji olasz festők képeinek alakjait, pontosabban viseleteiket tanulmányozva terveztem meg a táncruhákat.

Azután beszereztem az anyagokat (már amit kapni lehet), és több varrónővel varrattam meg a ruhákat. Számomra az igazi alkotást mindig is a tervezés és a díszítés, a hímzés, illetve a gyöngyök, az ékkövek elhelyezése jelentette. Ez a művelet néha hónapokat vesz igénybe. Szép emlékek fűznek az együtteshez, amelynek éveken át a vezetője voltam. Szerettem velük foglalkozni, számos színvonalas kulturális rendezvényen léptünk fel. Az egyesület három éve megszűnt. Nem örültem volna neki, ha a ruhák szekrénybe zárva porosodnának, azt gondoltam, talán mások is szívesen megcsodálnák őket egy kiállításon. Szerencsére volt rá fogadókészség. Előbb Veszprémben, majd Dunaharasztiban mutathattam be a kollekció egy részét a férjemmel közös tárlaton, ahová ő a képzőművészeti alkotásait hozta el. Régi vágyam volt, hogy együtt állítsunk ki. Korábban külön-külön tettük ezt.

Judit gyerekkora óta érdeklődik a történelem, a divat, a tánc iránt. Nyolcévesen tervezte az első ruhát, ma is őrzi azokat az aprólékosan kidolgozott rajzokat; ha véletlenül a kezébe kerülnek, jót mosolyog rajtuk.

A reneszánsz viselet legszebb darabjait akkor készítette el, amikor konkrét cél adódott hozzá a táncegyüttes ruhatárának létrehozásakor.

Az alkotásai átmenetet képeznek a ruharekonstrukció és a jelmez között.

– Rengeteg tervem van – árulja el Menner Judit, aki az egyik közösségi portálon divat-, zene- és tánctörténeti írásokat és képi anyagokat szokott megosztani. – A reneszánsz mellett szívesen terveztem középkori és barokk ruhákat is. A „sorozatgyártást” viszont nem tudnám elképzelni. Remélem, újra lesz lehetőség arra, hogy egy tánccsoport viselje gyűjteményem legszebb darabjait, és vállalkoznék újabb kiállításokra is. Pillanatnyilag a meglévő anyag tárolása okozza a legnagyobb gondot, hiszen már alig férnek el a szekrényben.

Hasonló nehézségeket említ férje, Töpler László is: őt a festményei szorítják ki lassan a lakásból. Nem csoda, hiszen sráckora óta érdekli a rajzolás, noha teljes elánnal felnőttként kezdett hozzá. Lovak ábrázolásával kezdte, végül az 1990-es években teremtett magának egy sehová nem besorolható műfajt: szatírikonfestő lett. Hogy mi ez pontosan?

– Nem festőnek, nem grafikusnak, nem szobrásznak tartom magam, hanem történelmet kutató, szociálpszichológiai és filozófiai kérdésekben gondolkodó valakinek, aki e gondolkodás eredményét konkrét festményekben, rajzokban és szobrokban kíséreli meg összefoglalni és megmutatni. Egy-egy téma gyakran hónapokig foglalkoztat. Mindig sorra veszem az érveket, és a végén eljutok a konklúzióhoz. Csak ekkor készítem el az első vázlatokat. Mivel a lényeg adott, annak képi kifejezéséhez nagy körültekintés, fegyelem kell, nem lehet mellébeszélni. Egy ókori gyökerekre visszavezethető gondolat „hitelesítésére” előszeretettel alkalmazok egyiptomi, görög, római stílusmegoldásokat, miként nem rettenek vissza a középkori miniatúrák, táblaképek ábrázolási módjaitól vagy akár az „izmusok” eszközkészletének használatától sem, ha a gondolat ezt kívánja.

László képei valóban elgondolkodtatóak, mindegyikben van egy „csavar” is (poénnak nem neveznénk), ami további töprengésre készteti a befogadót. Felesleges tagadni, hogy a művek címeinek szójátékai mögött is felfedezhetők áthallások, így válik egy múltból származó örök igazság vagy visszásság maivá, a humor mézével, de a szatíra borsával megízesítve. Az alkotó azt állítja: a világ a tragikomikus, így a szatírikonfestő témája kifogyhatatlan.

– Kifejezetten jólesik a hivatali munka után otthon ecsetet venni a kezembe – mondja Töpler László. – Általában már a reggeli kávézáskor elkezdek foglalkozni az aktuális témáimmal. A nagyobb lélegzetű munkákat mindig hétvégére hagyom. Gyakran kikérem a múzsám, azaz a feleségem véleményét. Barátaink, kollégáink előtt nem titok, hogy mivel töltjük a szabadidőnket, nem tartanak bennünket csodabogárnak. Eljárnak a kiállításainkra. Nem szívesen válok meg a képeimtől, de ha valaki nagyon „beleszerelmesedik” egyik-másik munkámba, akkor beadom a derekam, és sokszor el is ajándékozom őket. Nagy szerencsének tartom, hogy egy tisztes polgári hivatás mellett alkothatok, szatírikonfestőként senkinek nem kell megfelelnem, őszintén fejezhetem ki a gondolataimat. Ezt kívánom minden művésznek.