Ricin a bolgár esernyőben - A kémhistóriákat sosem unjuk meg

Az orosz titkos ügynökök most is köztünk settenkednek, csakhogy már nem a „spájzból”, hanem a világhálóról, a propaganda eszközeivel támadnak – figyelmeztetnek mostanában az elemzők. Érdemes résen lenni, mert az eszközök ugyan változnak, de ősi szakma a kémeké. Erről a föld mélyében, a budai Sziklakórház Atombunker Múzeumban bizonyosodhattunk meg, ahol az egykori kém és kémfogó elárulta, hogyan kell suttyomban lakást lehallgatni vagy leleplezni az atomtitkot. A két úr ma kedélyesen beszélget egymással, de hajdan rezzenéstelen arccal játszották a macska-egér játékot. Kiderült: a profi segédeszközök mellett mázlija is legyen annak, aki James Bond, azaz a 007-es ügynök karrierjére vágyik.

Nem gyors és látványos karrier a hírszerzőké. Ezt Rimner Gábor is megerősítheti, aki eredetileg Amerikában szeretett volna továbbtanulni, de rábeszélték, hogy Szudánból, ahol a szüleivel élt, térjen haza, és itthon legyen titkos hírszerző.

„Gyerekként szégyelltem, hogy az édesapám csak suttogva mer beszélni a rendszerről, mert fél. Meg akartam mutatni, hogy én bátor vagyok. Ezt használták ki az amerikaiak, akik kiképeztek. Szinte dagadt a mellem a büszkeségtől 18 évesen, persze ezt titkoltam” – emlékszik vissza.

A kiképzés nem volt egyszerű: telefonkönyv vastagságú albumokból tanulta, milyen fegyverzetet használnak a szovjetek, alávetette magát pszichológiai vizsgálatnak, hogy lássák, mennyire stabil a személyisége. Az amerikai hadsereg tengerészgyalogosaival edzett, hogy kiváló legyen az állóképessége, belekóstolt a harcművészetekbe, fegyveres kiképzést kapott.

Amikor aztán 1973-ban hazaküldték, azt kérték tőle, tegyen úgy, mintha mi sem történt volna. Hozott persze eszközöket: az afrikai acéltőr nyeléről csak ő tudta, hogy üreges, és benne mikrofilm-leolvasó lapul. Az utasításokat ugyanis mikrofilmen kapta, hurkapálcával kellett a filmkockát kipiszkálnia a levél 2. sorának 3. „o” betűjéből. Jól elrejtette a vegyi indigót is, amivel láthatatlanul másolhatta a jelentéseit az ártatlan fedőszövegre. Az alvó ügynök egyelőre hétköznapi életre rendezkedett be, zöldfülű külkeres bonyolító lett, de remélte, egyszer akcióba lendülhet. Arabnyelv-tudásának köszönhetően behívták a belügyi tárcához, hogy segítsen útleveleket „arabosítani” – no, ez lett később a veszte.

Az üzenetváltás azért volt rizikós, mert a rendszerváltás előtt a BM adott részlegén minden külföldről jövő, illetve kimenő levelet felbontottak, gondosan lemásoltak, majd visszaragasztottak, legfeljebb a rokonoktól érkezett valutát vették ki belőle. A rendszerváltáskor ezért zakatoltak az iratmegsemmisítők – összezúzták és eltüzelték a levélmásolatokat, magyarázza az egykori belügyi tiszt, Rohánszky Mihály, aki ma magánnyomozó és a Magyar Mesterdetektív Szövetség alelnöke.

Nemcsak a kém dolgozott ugyanis korszerű kütyükkel, de az elhárítás is. A Sziklakórházban is levetítettek néhányat az 1950-es évekbeli oktatófilmekből. Lépésről lépésre bemutatják, hogyan kell valakit követni, poloskával lehallgatni, más lakásában suttyomban falat fúrni. Használták a korabeli „csúcstechnikát”, például a padláson elrejthető Videoton felvevőkamerát, a szovjet falfúrót és fotópuskát, a morzsaporszívót. Megszerezték a delikvens lakáskulcsát – mondjuk, amíg az uszodában vígan tempózott –, a pogácsának nevezett eszközzel lemásolták, s ha távozott otthonról, következett a behatolás.

A „célszemély” otthonában sem bíztak semmit a véletlenre: a szobáról fotót készítettek, hogy az akció végén minden berendezési tárgyat a helyére tehessenek vissza a kesztyűben dolgozó kémfogók, akik még műport is széthintettek a hitelesség kedvéért.

A magyar Stirlitz, azaz Rimner Gábor a véletlen szerencsének köszönhette, hogy munkahelyi kiküldetése egy olyan szovjet katonai bázisra vezette, ahol „sugárveszély” táblára figyelt fel, s kiderült, interkontinentális ballisztikus rakétákat tároltak. Így bebizonyosodott, hogy a hivatalos magyar propagandával szemben mégis voltak hazánkban atomfegyverek. Erről a kém szabályos jelentést készített az amerikaiaknak, lakhelyétől távol bedobta egy postaládába, és várt. Ez az információ volt az ő „nagy fogása”, s utóbb ezért kapta börtönbüntetésének háromnegyedét.

A lebukása közelgett: először csak azt érezte, hogy látványosan követik, aztán egyre forróbb lett a cipőtalpa. Egy nőügy volt a banánhéj, amin elcsúszott. Kitette a szűrét egy barátnőjének, aki a kocsmában spiccesen elsírta a bánatát – egy rendőr vállán. A rendőr nem hitte ugyan, hogy „Gábor az araboknak kémkedik”, ahogy a lány zokogva állította, de muszáj volt jelentenie, így került célkeresztbe a fiatal hírszerző.

A kémfogók akcióba lendültek, jött a titkos nyomozás – a lehallgatót Gábor lakásában az ágyánál elhelyezett konnektorba rejtették –, végül összeállt a kép. A harc egyenlőtlen volt, hiszen az elhárítás csoportban dolgozott, míg szegény kis kém egyedül. Egy péntek délután gyanútlanul, zsebre dugott kézzel sétált ki a munkahelyéről, de a troli megállójában érezte, elsötétül a világ. Következett a házkutatás, az éjjelig tartó kihallgatás, s hajnalban már a Gyorskocsi utcai fogdában kapott szállást. Elítélték 12 évre, majdnem egy évtizedet ült.

Ez ma már történelem. A kém és az elhárító cinkosan beszél a titkos kellékekről: az igazságszérumról, amitől mámoros lesz a kihallgatott, s mindent bevall. A KGB „bolgár esernyő” eszközéről, ami egy kis tűszúrással ellenanyag nélküli méreggel, ricinnel töltött golyót juttat az emberbe. Csoda-e, hogy a hallgatóság a végén gyanakvóvá vált, s nem kért a pogácsából, amivel kínáltak?!