A legmagányosabb falu - Nagygéc példája mutatja, mi várhat a magyar kistelepülésekre

Ha nem őriznék, elhordanák. Még azt is, amit újonnan odaépítettek. Merthogy Nagygécből – leszámítva néhány újságcikket, tanulmányt és beszámolót – jószerivel csak az emlékezet maradt. A települést árvíz mosta el 1970-ben, emlékét pedig az idő is – legalábbis majdnem. Ez pedig különösen veszélyes egy olyan országban, ahol az emlékezetet is rendre széthordják. Mert nehogy azt higgye bárki is, hogy csak téglánként lehet elhordani egy falut. Ami pedig marad: mindenkinek az a világ, de csakis az, amire és amilyenre emlékezni akar.

Pedig, istenuccse, Nagygéc példája intő lehetne bárki számára – és annak, persze, akit érdekel egyáltalán az ország, a társadalom, a nemzet sorsa. Persze nem politikailag, mert ha innen néznénk a falu sorsát, túlságosan sok egymásra mutató ujjat látnánk, és kevés, a másik hangjára nyitott fület. Az intő példa pedig inkább abból az irányból érdekes, hogy Nagygéc nem is létezik a GPS-világban: egyetlen, néhány helyen megtörő, semmibe futó útszakasz jelzi csak az égi térképen, hogy itt egykor lehetett valami, amit ember épített. Nevezetesen egy falu, amelynek lakói jómódban éltek ugyan, de sosem vetette fel őket a bőség, kivéve, ha a fújó szelet, a tűző napot és a hulló havat gazdaságnak tekintjük. Férfiak szerettek itt asszonyokat, gazdák művelték földjeiket; az emberek Istent keresték a csöndben is, templomba jártak; és bizonyára voltak gyarlóságaik, talán bűnük is; a fűben hanyatt fekvő gyerekek pedig magasban úszó felhőkből olvasták a jövőt. Mára meg nem maradt fiú, sem leány, aki Nagygéc portáiról indulna világhódító útjára. De manapság így van ezzel legalább félszáz falu Magyarországon, ahol ötvenen sem élnek már; közülük hatban húszan sem laknak.

De ennyire magányos falut, mint Nagygéc, keveset találni Magyarországon. A mai magyar településszerkezet értői ugyanakkor jól tudják, hogy falu nem tűnik el, csak átalakul. Szaknyelven szólva: elveszíti jogosultságát arra, hogy önálló közigazgatási egységként tartsák nyilván. Hozzácsatolják valamelyik városhoz, más, nagyobb település részévé nyilvánítják, zártkerti területté. Persze nemcsak a szatmári földeken, de Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a zalai dombok között, az alföldi síkvidéken is bőven találni elhagyott tanyát és olyan falut, ahol a természet visszavette az embertől azt, amit egy ideig bérbe adott.

Nagygéc magánya azonban különösen megrendítő. És nem azért, mert kelet felé haladva pillanatok alatt Romániába érne az ember; és nem is azért, mert magyar mobilszolgáltatók nem képesek olyan térerőt teríteni föléje, hogy a telefonok ne állnának át automatikusan a román adóra. De még csak azért sem, mert télen errefelé mintha csakis vízszintesen hullna a hó, nyáron meg örök zenitről tűz a nap.

Hanem mert míg más elfogyó falvakból többnyire emberöltő hiányában tűnik el az élet, Nagygécnek – miután elöntötte a Szamos vize, de úgy, hogy a háztetők rozzant piramisként úsztak a szétterülő folyó tetején – esélye sem maradt, elvették a jövőjét.

Áll egy vályogház az egykori falu közepén, szembe a templommal. Háromosztatú, döngölt földű, a szél beszalad a szépszoba ablakán, és nem áll meg, hanem kifut a semmibe, hátul, ott, ahol fészer sincs. Ezt a házat csak azért hozták ide, hogy az idetévedt utazó lássa, miféle falak között élt errefelé az ember.

A templom meg új, vagy legalábbis annak látszik. Pedig alapjait az Árpád-korban rakták le. A hetvenes árvízben úgy gyűlt a víz a szószék elé, mintha csak medencének épült volna az Isten háza; aztán, amikor a vályogfalakkal együtt az ember is eltűnt a faluból, a néprajz tudorai úgy gondolták, hogy a falunak az tenne legjobbat, ha elbontanák templomát, majd felépítenék újra valamelyik skanzenben, mutatóba.

Nagygéc lakói ekkor – talán nem is legenda – láncba álltak, hogy csak a testükön keresztül. Így lett a reformátusok imádságos helyének neve Megmaradás Temploma. Errefelé úgy tartják ugyanis, hogy ha eltűnik az, ami egyszer már egybehívta az embereket, és erre talán újra képes lesz egyszer, akkor tényleg nem marad semmi abból, amit egykor úgy hívtak: Nagygéc. Meg Kisgéc is. Mert ahol van nagy, ott lennie kell kicsinek is. Így maradt a remény.

Bár a reménnyel is illik jól bánni. Mert az árvíz után az akkori Minisztertanács rendeletet hozott: építési tilalmat rendelt el. A nagygéciek mehettek, amerre láttak, vagy amerre mutatták neki az utat. Utcát kaptak Csengerben, házakat Csengersimán, s még Nyíregyházára is jutott a géciekből. Sokuknak – 750-en lakták – nem kevés pénzt, 150 ezer forintos kamatmentes hitelt kínáltak, ingyentelekkel, s hogy könnyebbé tegyék a búcsút, elvittek innen mindent, ami számított: óvodát, iskolát, postát.

Bözsi néni, a nyolcszáz éves falu nyolcvanadik évéhez közelítő lakója volt az, aki kulcsra zárta anno a bolt ajtaját. Most ugyan ő Nagygéc egyik lakója – a hat közül; rajta kívül csak Irénke néni még az őslakos, és ideköltözött egy négyfős család is időközben –, és pontosan emlékszik arra a napra, amikor az egyik hajnalon megindultak a lovak mellett, hogy gyalog menjenek Nyíregyházára.

Másnapra értek oda. Mert bár rossz volt ott a föld, a talaj is homokos, rendes növényt arrafelé nem nevelhet magának senki, de lakni, élni lehetett ott, az állati erővel pedig legalább meg lehetett forgatni a gyengélkedő földet. Aztán, amikor kiderült, hiába minden, mert minden fontos termény, legyen az zabos bükköny vagy málé, a lábán szárad meg, úgy döntöttek, hazatérnek. Úgysem bírták a városi létet. Nagygécen álló házukat szerencsére nem vályogból rakták, ráadásul dombos halomra épült, így megmenekült a víztől. Volt hová hazatérni.

Ebben a házban él ma is Bözsi néni. Ura fiatalon halt meg, de ennek is már 34 éve. Azóta egyedül lakik itt a semmi és minden peremén. Csak kanyargó út jelzi meg az út mellett földben szunnyadó házalapok, hol húzódtak egykor a falu házai. Bözsi nénié magányosan áll. A ház konyhájában ül összetett kézzel, és csak azért van melegebb odabent, mint odakint, mert a falak között legalább nem fúj a szél. Úgy mesél Bözsi néni, mintha csak néprajzosoknak szavalna, szépen formálja a szavakat. Szinte  énekel. Kékes párába öltözteti mondatait. Megszokta már, hogy télen csak egy szobát fűt fel, azt, amelyikben alszik, azt is estére. Ujjai hozzászoktak a fagyhoz, hőséghez, a háta meg a fizikai munkához. Hetvennyolc évesen új vállalkozásba fogott: uborkát termeszt. Ezer méterre kilépett zöldséggel megbirkózik még a szárnyas jószágok mellett.

Azt mondja, hogy errefelé sokáig csak a madár járt meg az ártéren ügető vad. Most meg bezzeg, azt követően, hogy a felújított templom mellett megépült a látogatóközpont, egyre több autó lámpafénye szúrja át az éj szövetét. Tavaly hatezer látogatót számoltak. Ha egy időre is, de vissza-visszatér az élet ide. Bözsi néni nem szívesen áll szóba idegenekkel. Legutóbb is, amikor tíz éve írt róla valamilyen újság, kisvártatva megjelent nála három alak: megverték, megkötözték, majd csalódottan sorsára hagyták, miután látták, nincsen itten semmiféle gazdaság, csak a csönd. A rablókat elkapták, de Bözsi néni azóta csak az ablakból figyeli az utazókat.

Az idős asszony viszont annak örül, hogy hamarosan nemzeti emlékhellyé avatják az egykori faluközpont helyére épült látványosságot. Örömében persze az is közrejátszik, hogy amióta felállították az emlékparkot, uniós pénzből, több mint ötszázmillió forintból (Megmaradás Temploma, Megmaradás Háza, a Kilátó-tornyot eredetileg Kolontárra tervezte Makovecz Imre, most itt állt; Őrtűz-oszlop, Látogatóközpont), nappali és éjjeli őrző-védőket rendeltek az építmények mellé. Mert ha nem őriznék, mindenféle jöttmentek, átbukva akár a román–magyar határon, elhordanák még azt is, amit itt az emlékezésnek építettek. Lapokból összerakott gránitoszlopok állnak kőerdőként a síkvidéken, mindegyiken üzenet, egy-egy magyar település idézete. Minden magyarlakta falut és várost felkértek ugyanis arra, küldjenek egy gondolatot a megmaradás tárgykörében, ám mindössze 2503 idézet érkezett, közülük is 1005 a határon túlról, Erdélyből, Partiumból. Forján Zsolt, Csenger polgármestere sem nagyon érti, miért lett ez így, de talán azért, mert a határon túl élők nemcsak tudják, de értik is, mit jelent a megmaradás.

Merthogy úgy alakult az élet a 21. század elejére, hogy a gránitlapokra felvésett üzenetek (köztük idézet a Bibliából, Kosztolányitól, Buddhától, Kölcseytől, Móricztól, Platóntól, Csoóritól, Máraitól) nem mindenkinek ugyanarról szólnak. Ahogyan a megmaradás gondolatköre sem. Miközben éppen ebben rejlik Nagygéc emlékezetének fontossága. Mert tény, akad olyan, aki csak a sírkőnek való lapokat látja a tájban, a megfordítható, lecsiszolható, újravéshető, de legfőképpen értékesíthető gránitot. Más meg az emlékezet fontosságát. Kormányoktól, rendszerektől, politikától és ideológiától függetlenül, és azért, mert tudja, hogy egy nemzet ereje nem az állami kommunikáció hatósugarából fakad, hanem abból, amit a nemzet tagjai hozzátesznek a mindennapokhoz, és amit őriznek magukról. Rokonokról, barátokról. Történeteket, meséket, anekdotákat. Megint mások a hatalom nagyszerűségét és nemzetmentő misszióját hirdető újabb és felesleges mementót éltetik benne, és szemben velük állnak azok, akik csak elherdált forintokat látnak ott, ahol mások magányt vagy magasztosságot. De ez semmi több, csak az ország maga – és az, amit dolgairól róla egyesek és mások gondolnak.

Bözsi néni, a maga tiszta szavaival mindezt így foglalja össze: „Én itt élek, nekem ez a falum. Akkor is, ha már rajta sincs a térképen.” Azt nem hiszi, hogy tömegesen visszatelepülnének ide a falu egykori lakói, vagy újak érkeznének.

Mert az építési tilalmat ugyan feloldották már, és Csenger városa is magáénak érzi az amúgy Csengersimához tartozó terület sorsát, de csak villany van itt. Se víz, se csatorna, se gáz. Aki pedig házat építene magának, annak azzal is számolnia kell, hogy akármilyen portát nem teremthet: csakis olyat, amelyik jellegében és stílusában őrzi a szatmári táj építészeti és szellemi örökségét. Mert a megmaradás gondolata tényleg rendben volna errefelé, bárki próbál is másféle fogást találni rajta. S ha valaki úgy érzi, hogy a falu emlékét mégis kisajátítaná bármilyen hatalom vagy ideológia, akkor az azért is lehet így, mert nehezen hiszi talán, hogy Nagygéc még holtában is példát mutat. Annak is, aki mindazt kitalálta, hogy egyszer talán újjá is születhet. Lehetőséget ad arra, hogy az utazó, aki eljut erre a tájra, eltöprengjen azon, miből épül is egy ország, múltjából, jelenében. S talán rájön arra is, hogy ennek ő is szereplője. Alkotója. Pusztítója. Van egy falu az ország keleti vidékén, amelyet már a térkép sem jelöl. Hatan élnek itt. Van egy temploma és négy temetője. Itt már nem születnek emberek. Nagygéc magánya az összes magyar kihalóban lévő falu magánya.

Ezt hagyta örökségül a Szamos, amikor 1970. május 14-én, éjfél előtt egy órával megpróbálta elmosni Nagygécet a Föld színéről.



F. TÓTH BENEDEK
RIPORTJA


LAKOS GÁBOR
FELVÉTELEI