Az én képernyőm: Öröm és botrány

Soha nem szoktam nézni az Oscar-gálát. Már csak azért sem, mert Los Angelest és Budapestet 9 órai távolságra rakta egymástól a Teremtő szeszélye. Tavaly tettem az első kivételt, amikor nem vártam az első reggeli híradóig, hanem – az egyidejűség vonzásának engedve – kivártam a Saul fia győzelmét. Most ismét így tettem.

Ország-világUjlaki Ágnes2017. 03. 03. péntek2017. 03. 03.
Az én képernyőm: Öröm és botrány

Bár a Mindenki (angol címén Sing) Oscarja messze nem volt olyan biztos, mint a tavalyi magyar filmé, de a remény azért mindnyájunkban ott élt. Hiszen olyan kisfilmről van szó, amely egyszerűen imádnivaló. Többször is megnéztem, és mindig ott volt a gombóc a torkomban a befejezés perceinél. S most öröm volt látni a magyar alkotókat a színpadon. Azt ugyan nem egészen értem, hogy a két főszereplő gyerekszínész, a két kislány miért nem ment fel velük, holott jelen voltak…

(És a másnapi magyar tudósításokban azt is öröm volt látni, hogy a filmben szereplő gyerekkórus tagjai, egy valódi pesti iskola tanulói, az éjszakát a tornateremben átvirrasztva, hogyan ujjongtak a számukra szinte hihetetlen eseményen. Majd némi gyerekpezsgős koccintás után néhány órára nyugovóra tértek a szivacsokon, hogy reggel tovább folyjon az ünneplés, immár a tanórákon, némi könnyített tanítással.
Le a kalappal az igazgatónő előtt, nem szoktuk meg általános iskoláinkban ezt a rugalmasságot.)

De vissza a gálára. Tévénézőként könnyű a fotelből véleményt mondani a sztárok ruháiról. A vörös szőnyegen való besétálás láthatóan fontos része az estnek, meg lehet mutatni a gyönyörű vagy elhibázott ruhakölteményeket. Lehetett konstatálni, hogy Meryl Streep, mint mindig, most is korához és művészi rangjához méltó finom ízléssel öltözött, míg mások dekoltázsa olykor köldökig engedte a belátást. Hogy az idén a legmenőbb az aranyszín volt némi bézzsel, s meglepődni azon, hogy Nicole Kidman miért gondolja, hogy ez áll jól hófehér bőréhez és hirtelenszőke hajához. No de azért szépek voltak a dívák, ragyogtak a fiatalok is. Emma Stone például szinte szárnyalt, s joggal kapta meg a legjobb női főszerepért járó szobrot. Bájos, nagyon tehetséges és még csak 28 éves, meglehet, ő a jövő Meryl Streepje.

Nem volt jó viszont Denzel Washington arcát nézni: a daliás fekete sztár nem tudta leplezni csalódottságát, hogy nem kapta meg két Oscarja mellé a harmadikat is, helyette a sokkal kevésbé ismert Casey Affleck vitte el a legjobb férfialakítás díját. Ilyenkor pedig kötelező jó képet vágni. A kieső is olyan sugárzó mosollyal gratulál a nyertesnek, mintha jobban örülne az ő díjának, mint a magáénak. Denzel most bizony savanyított.

Tavaly sokat bírálták a filmakadémia ítészeit, amiért egyetlen afroamerikai művész sem akadt a díjazottak között. Ezt most bőségesen bepótolták. Amúgy a politika sem maradt ki: akadtak beszólások Donald Trump felé, akivel szemben az amerikai művészvilág nagy része ellenszenvet táplál.

És amikor a hajnali néző már fáradna, jött a hatalmas botrány, amilyenre még nem akadt példa az előző 88 év alatt. A legtekintélyesebb kategória, a Legjobb Film kihirdetése tévesen történt. A Kaliforniai álom gárdája már a színpadon mondott köszönetet anyutól kezdve mindenkinek, amikor egy sápadt férfiú odarohant és idegesen közölte: nem ez, hanem a Holdfény! Hiába közhely, ezúttal számos fotó bizonyítja: mindenkinek tátva maradt a szája, szó szerint. Ha a Kaliforniai álom nem kapott volna már előzőleg hat Oscart, s nem tartanám kissé túlértékeltnek ezt a filmet, igazán nagyon sajnáltam volna őket. De még így is kicsit, hiszen igen megalázó helyzetbe kerültek.

No de ez legyen az ottaniak baja, mi meg örüljünk a magyar film sikerének. Mert azért akármilyen sznob, akármilyen furcsa ízlésű is olykor, akármilyen kiszámítható egyszer és kiszámíthatatlan máskor – mégiscsak az Oscar-díj a legfontosabb filmes megítélés.
             

Ezek is érdekelhetnek