Csaholc-verő drótszamáron

Többek között az Újpest, a DVSC, a DVTK csapata is ott volt, s micsoda nevekkel! Egy rakás volt válogatott focista kergette a labdát, de előtte rendeztek egy kis ünnepséget. A városi sportcsarnokban szépen felsorakoztak a csapatok, a focisták, az edzők, a bírók, a sportvezetők, és pontban 13 órakor elhallgatott a hangszóró. Néma csönd borult a nézőtérre, aztán a főszervező oldalán, sporttáskával a kezében besétált egy lila sálba burkolózó férfi. A néma csendet ekkor megtörte a hangszóró kiáltása:
„Éljen Tukacs László! Ötvenötödik születésnapján az Isten éltesse a mi Laci barátunkat!”

És Tukacs László, Túristvándi tornatanára csak állt földbe gyökerezett lábbal a sportcsarnok ajtajában, mert a köszöntés tökéletesen váratlanul érte. A tornára készült persze, hiszen a vegyes csapatokban ott játszott egy sereg, az ő keze alatt is megfordult futballista. Sőt!

Ő maga is hozta a csukát, a dresszt, a gatyát, hiszen játszani készült, de arról nem volt szó, hogy ez a torna az ő születésnapi köszöntésével kezdődik.

Szólt néhány szót ő is, de mit mondhat olyankor az ember, amikor a volt tanára, szülőfalujának nyugdíjas polgármestere, országos hírű filmrendező barátja, s mindezek tetejében a mindenkori nagy futballista-példakép, az Újpesti Dózsa csapatkapitánya, Zámbó Sándor köszönti?

Elmormol néhány ügyetlen szót, aztán gatyára vetkőzik, s beáll álmai csapatába, az Újpestbe focizni.

Gólt ugyan nem rúg, de neki nem is az a dolga, hiszen ő hátvéd volt világéletében. Balhátvéd, bár újabban középhátvédet is játszik a túristvándi csapatban.

Igaz, már nem kezdő, de ha a szükség úgy hozza, edzőként is be-beszáll a meccsbe. Túristvándi a világ egyik legszebb faluja, a futballpályája se lebecsülendő – igaz, a gyepje nem a Wembley Stadioné, és a nézőtere is kisebb. A bajnokság majd csak a tavaszon kezdődik, de ez nem jelenti azt, hogy a tanár úr szabadidejében elnyúl a fotelben és nyomogatja a tévé távkapcsolóját. Nehéz is lenne, hiszen nincs televíziója. Van viszont biciklije, pingpongütője, futócipője, futballcsukája, s pár éve röplabdája is, mert ötvenévesen leigazolta a jánkmajtisi röplabdacsapat, amelynek ő a feladója.

Vagyis ő mozgatja a csapatot.

Mondhatni ő a csapat esze, bár ő ez ellen tiltakozik, mondván, egy csapatban mindenki egyformán fontos, egyébként is a pontokat az ütők szerzik.

Valamikor szeretett volna ő is ütő lenni, de inkább súlyemelő-, még inkább birkózóalkat. Nem baj ez, kiválóan hasznosítja ebbéli tulajdonságát például a focipályán.

Mert ott nemcsak a labdát kell terelgetni, de az ellenfél csatárainak ficánkolását is meg kell akadályozni.

Nem is volt ezzel gondja sose, bár az is igaz, ahová ő odateszi a lábát, ott szikrák pattognak. Furcsa módon még sincs haragosa. Sőt, egyik nagyon jó barátját, a tisztaberki Oroszi Pistit is a gyepen ismerte meg, ahol „jó párszor sikerült a derekát lekaszálni”.

S nem csak egy barátja van Tisztaberken! Az a teljes falu, ő edzi például a község labdarúgóklubjának serdülőcsapatát is.

Mi most az istvándi futballpályán beszélgetünk, amelyet körbeölel a Túr, májusban pedig a környező kaszálók ezernyi virágjának illatát hordja a szél. Varázslatos, ő is nagyon szereti, de – talán megbocsátják a túristvándiak, ahol lassan húsz éve tanít – neki mégis a tiszacsécsei pálya a legkedvesebb.

Pontosabban a csécsi pálya, amely a szülői ház kertje végében, de már túl a gáton, a Tisza árterében volt, és vakondtúrásoktól se mentes. Ott aratta a csécsi csapat talán legemlékezetesebb győzelmét: 5-2-re kiütötték Csaholcot! Tukacs tanár úr az előző évben, 1982-ben végzett a nyíregyházi tanárképző főiskolán, s hazajött tanítani. Illetve akkor már a 300 lakosú Csécsén az alsó tagozat is átjárt Tiszakóródra, így ott kezdte ő is a pályát. Lakni azonban otthon, a szülőkkel lakott, és egyszerűen nem tudta elviselni, hogy minden faluban van futballcsapat, csak pont náluk nincs. Megszervezte hát a csapatot. Nem minden meccsen győztek persze, sőt talán több is volt a vereség, de az a Csaholc ellen megvívott csata... A győzelem örömére az édesapja vett egy láda sört, az édesanyja meg főzött egy nagy fazék teát – ünnepelt a falu.

A csécsi csapat azóta megszűnt, a focipályán is nyulak szaladgálnak, de mint már az előzőekben is kiderülhetett, van hol játszania. Hétvégén a futball-, röplabda-, sakk-, pingpongbajnokságok, hét közben pedig az edzések. Gyakorlatilag minden áldott délutánja foglalt, hol Istvándiban, hol Tisztaberken, hol Jánkmajtison, hol Fehérgyarmaton van edzés. A délelőtt persze a gyerekeké, a tanításé meg a falué, ahol az alpolgármesteri posztot is betölti.

S ahová, ha csak teheti, biciklivel jár a fehérgyarmati lakásáról. Kezdetben, amikor szegény volt – most sem gazdag, legalábbis anyagiakban –, kényszerből, ma már főleg passzióból biciklizik. Tizenöt kilométer, közte két falu, s ezernyi ismerős.

Van Gyarmat és Penyige közt egy régi országút, az olyan, mintha visszalépnénk száz évet az időben. Végig a Szenke mellett kanyarog, sehol egy villanyoszlop, autó is csak néha-néha, itt szeret igazán tekerni. Meg át a híres kömörői erdőn. A Tapolnok hídján meg-megáll, kigyönyörködi magát a patakot kísérő fákban, bokrokban, aztán már Istvándi jön a vízimalommal, a platánnal, tölgyfaerdővel.

Délután pedig vissza, de akkor már tekerni kell, mert kezdődik a második műszak. Feszített tempó, kemény munka, amit nem lehet pirítós kenyérrel végigcsinálni. Szerencsére az istvándi konyhán jól főznek, az édesanyja főztje pedig... A birkahús a kedvence meg a kenyér, ez a makaróni mellől sem hiányozhat.

Esténként megiszik két sört, de csak kettőt, s mindig edzés után. A napot pedig, amióta csak leszerelt, mindig negyedórás súlyzózással kezdi. Aztán vagy kocsiba, vagy biciklire ül, s irány Istvándi, a gyerekek.

Miközben búcsúzkodunk, azt kérdezem, szokott-e beteg lenni. Mire azt feleli, néha, de a szeretet gyógyít. S nevetve teszi hozzá, hogy neki még a vércsoportja is RH-pozitív. Vagyis az ő vére jó szinte mindenkinek.
Nem is takarékoskodik vele: tucatnyi alkalommal vett részt véradáson. A múltkor például az egyik legádázabb ellenfelük futballistájának adott a véréből.