Életlecke a vágóhídon - Enyedi Ildikó rendezővel Borzák Tibor beszélgetett

– Melyik a kedvesebb: a szarvas vagy a medve?

– A nyuszi. Filmes cégünk neve Három Nyúl Stúdió. Német férjem gyerekkorában sok időt töltött nagybácsikájánál, aki a paderborneri katedrális magas rangú katolikus papja volt. A gyönyörű gótikus épület kőíveinek díszítésében visszatérő motívum a három szaladó nyuszi, úgy ábrázolták őket, hogy összesen három fülük látszik, mégis mindegyiknek kettő van. Mint egy filmszalag kockái, úgy futnak örökké körbe ezek a kőnyulak.

– Az én XX. századom című filmjében is feltűnik egy nyúl. Szándékosan szerepeltet állatokat?

– Sosem törekedtem arra, hogy a filmjeimben legyenek állatok, de valahogy mindig belecsöppentek. Sőt, a Simon Mágusban egyenesen növény is szerepel, ami fontos dramaturgiai funkcióval bír. Megold egy bűnügyet. Talán azért alakult így, mert nem érzek nagy szakadékot ember, állat, növény között.

– Most már van egy macija is, az Arany Medve!

– Én egy Ezüst Medvének is örültem volna, de arra sem számítottam igazán. Gyönyörű meglepetés volt, hogy a Testről és lélekről egyöntetű döntés alapján lett a legjobb film, és kapott még három másik elismerést is. Már a vetítés végén feltörő tapsból lehetett érezni, hogy mennyire szeretik ezt a filmet.

– Nyilván előre nem álmodozik díjakról a rendező, de amikor kiengedi a kezéből az alkotását, bátorkodik gondolni rá?

– Egy film elkészülte után az foglalkoztat bennünket, hogy miként lehet eljuttatni a közönséghez. Ehhez sok pénz kell, de mivel nekünk az nincs, más utakat kell járnunk. Sokat segít a fesztiválokon való megjelenés. Nem sok esélyét láttam, hogy Berlinben nyerhetünk, mivel ott legtöbbször – már csak a profiljuk miatt is – fontos társadalmi problémákat boncolgató produkciókat szoktak díjazni. A Testről és lélekről látszólag csöndes és szerény film, ami a felszín alatt van, azt jól elrejtettük. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megközelíthető lesz a nézők számára, s mindenféle akadály nélkül veszik a humorát, az izgalmát. Ez is nagy ajándék.

– Negyvenkét éve nyert először Arany Medvét magyar film, az Örökbefogadás, ön pedig majd’ húsz esztendeje nem forgatott nagyjátékfilmet. Ezek fényében még felemelőbb a mostani sikere?

– Most, hogy jöttem erre az interjúra, Mészáros Márta hívott telefonon. A gratuláción túl elmondta, nemcsak az első magyar volt, aki megkapta az Arany Medvét, hanem a fesztivál történetében az első női filmrendező is. Itthon agyonhallgatták a sikerét. Csak akkor jelent meg egy nyúlfarknyi hír, amikor a nyugati lapok terjedelmes cikkeket közöltek róla.

– Óriásit változott a média hozzáállása: most mindenki a győztest akarja.

– Nem lehet okunk panaszra. A sajtó képviselői az alkotók és a nézők közötti hidat jelentik. A legjobb szövetségeseink nekünk, filmeseknek, zenészeknek, képzőművészeknek. Hálásak is vagyunk ezért a figyelemért, a befektetett munkáért, de néha besokall az ember, és ilyenkor irracionális döntéseket hoz. Előfordult, hogy elmenekültem egy világlap kritikusa elől, holott jobb lett volna szóba állni vele.

– A Saul fia alkotói az ismeretlenségből lettek egyik pillanatról a másikra világhírűek. Nekik nehezebb lehetett?

– Sokkal. Elsőfilmesként kiemelt figyelmet kapni önmagában nehéz helyzet. Ráadásul a cannes-i fesztivál nagydíjával nyitni, majd rengeteg elismerésen át eljutni az -, elképesztő, folyamatos nyomást jelentett. Le a kalappal a srácok előtt, ahogy bírták a gyűrődést. Nem sodorta el őket a szeretetáradat.

– Az utóbbi időben diadalmaskodnak a magyar filmek a nemzetközi fórumokon. Minap Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje megkapta az Oscar-díjat. Drukkolt neki?

– Már csak azért is, mert zeneszerzőjükkel, Balázs Ádámmal dolgoztunk mi is. Nagyot alkottak, örülök a sikerüknek.

– Jövőre ön is lehet Oscar-esélyes!

– Addig még kijön néhány erős magyar film, hogy csak Mundruczó Kornél és Pálfi György nevét említsem. Ha úgy vesszük, házon belül is versenyhelyzet van – megtisztelő egy ilyen klubhoz tartozni.

– Hogyan viselte a nélkülözés időszakát? Kárpótolja az Arany Medve?

– Igen. Már el is felejtettem, mi volt azelőtt. Átéltem azt, amit az ózdi kohászok a gyárbezáráskor. Egyszer csak nem mehettek be többé azon a kapun, ahol addig mindennap beléptek. Ültek otthon a konyhában, és nem tudták, mihez kezdjenek. Ha nem csinálhatja azt az ember, ami az életét jelenti, az olyan, mintha fejbe vágták volna, és kábán ténferegne. Ehhez társul a haszontalanság érzése: nincs szükség arra, amit szívből adna. Én is ilyen állapotban voltam. A kilencvenes évek végén a Tamás és Juli című filmemet két bányában forgattuk, azóta már egyik sem működik, a külföldi tulajdonos mindkettőt bezáratta. Emlékszem, Lyukóbányának milyen intelligens, segítőkész, erőskezű igazgatója volt, akivel később találkoztam Budapesten a 7-es buszon. Elvesztette az állását, nem tartottak igényt a szaktudására. Láttam az arcán azt a zuhanást és tanácstalanságot, amit a partra vetettsége okozott. Egész régiókat hagytak magukra! Senki nem gondolt arra, hogy a munka nélkül maradt emberekkel foglalkozni kellene. Svédországban már másnap megkezdték a munkások átképzését, amikor megszűntek a nagy hajógyárak. Mindenki kapott értelmes munkát, nem szorult segélyre.

– Önnél az elkeseredettség depresszióhoz vezetett…

– A nehézségnél, a keserűségnél csak az a pusztítóbb, amikor az ember a lehetőségei végére ér, és nem tudja, mit lépjen azért, hogy változzon a helyzete. Ha az ide vezető út okait kérdezi, nincs rá egyértelmű válaszom. Sok apró összetevője lehet, biztosan én is hibás vagyok. De felálltam a padlóról, és itt vagyok!

– Mi lendítette ki a holtpontról?

– Beadtuk a forgatókönyvet a Magyar Nemzeti Filmalaphoz, és kedvező szakmai döntés született róla. Kaptunk pénzt, és meg tudtuk csinálni. Az elmúlt évek gyakorlata azt igazolja, hogy szerzői filmek tekintetében elég széles spektrumból merítenek és markáns alkotókat engednek dolgozni, nem érezhető semmiféle politikai nyomás. Bár tulajdonképpen nem lenne feladata a filmalapnak a nagy költségvetésű szórakoztató filmek támogatása, de mivel nálunk túl kicsi a finanszírozási piac, így ez is indokolt. Az arányok azonban fontosak.

– Berlini fődíja kapcsán tett nyilatkozata politikai színezetet kapott. Bántja?

– Csak a film miatt sajnálom, hogy erre figyelt a közvélemény. Nekem nagyon rossz véleményem van a jelenlegi kormányról és holdudvaráról, de ebben semmi újdonság nincs. Ha megkérdeznek, ugyanazt mondom Budapesten és Berlinben is. És hát van olyan politikus, aki szeret írogatni a közösségi portálokon. Aki nem ért vele egyet, azt is arra kérem, ne menjen bele méltatlan vitába. Kár, hogy megint a keserűség jött fel, helyes emberek estek egymásnak, újabb sebekkel és sértésekkel gazdagodott a magyar közélet, és ezt végképp nem akartam.

– Visszatérve a filmjére: igen drámai és véres helyszínt választott, egy vágóhidat. Miért?

– A szarvasmarhák miatt, akiknek szabadon élő társaik a szarvasok. Öt vágóhíd közül döntöttünk a hajdúnánási mellett. Ez a létesítmény modern, átlátható, izgalmas térszerkezetű, maga az igazgató tervezte. Orosz úr ügyelt arra, hogy a forgatás alatt ne „szórakozzunk” a szarvasmarhákkal, alapvető tiszteletet és kíméletességet várt el tőlünk. Szóba sem jöhetett például az állatok terelésének megismétlése, mindennek a szokásos módon kellett történnie. Nagyra tartom őt ezért. Részvéttel és tisztelettel bánik ő is és a csapata is az állatokkal. A vágóhíd éttermében ebédeltünk. Ettük a friss húst, éppenséggel annak a marhának a húsát, amelyiknek előtte a szemébe néztünk. Komoly életlecke volt ez mindannyiunknak.

– Mennyire került közel a szarvasokhoz?

– Bár én nem tartozom Horkai Zoltán állatkoordinátor csapatához, az egyhetes forgatás alatt a két szarvas engem is megkedvelt. Picur nagyon kötődik az emberekhez. Szertelen kamaszként dőlt hozzám, varázslatos érzés volt, amikor a két mellső lábát a vállamra tette. Góliát előéletének köszönhetően valamivel távolságtartóbbnak és tekintélyteremtőbbnek tűnt. Különleges hatással volt a stábra a bükkerdő csöndje, méltósága is, hozzá tudtunk lazulni az állatokhoz. Jó lenne időnként ezt az élményt megismételni.