Ne ítélj, gondolkozz! Csak egy mozdulat - A teljes cikk itt olvasható

Politikusoknak nemcsak a járása, de a beszéde is a majmokéhoz hasonlít – állítja egy amerikai tanulmány. Gondoljunk csak George W. Bush jellegzetes gorillajárása: tenyerét hátrafordítva, a karokat oldalt lógatja a test mellett. A politikai vezetőkből áradó erő azonban nem csak egyfajta férfi vagy női dominanciát jelent, sokkal inkább politikai rátermettségről van szó, ami a vezetői attitűdön kívül sok mindent tartalmazhat, beleértve akár a szociális érzékenységet, tényleges érdeklődést és nem utolsósorban a szakpolitikai megfelelést – véli Pintér Dániel Gergő.

„A politikusok egyrészt megpróbálnak önállóan, egyedülálló élményként hatni, saját unique selling pointtal (egyedi előnyös tulajdonságokkal) kitűnni, másrészt minél szélesebb körben, mégis személyre szabottan szólítani meg a választókat.” - állítja a PR-stratéga. Hogy ez pontosan mit jelent? A politikus, ha úgy tetszik, eladandó termék. A politikai vezetés permanens kampány üzemmódra váltott. Ma már nemcsak azt várjuk, hogy az elnökjelöltek elmondják, milyen programot és értéket képviselnek, hanem választói-fogyasztói élményt is akarunk. Választói elvárás lett a szórakoztatás, a politika a politikus-média-választó egymást kölcsönösen formáló triászában telepolitikai élménnyé vált. A politikai kommunikáció egyre látványosabbá válik, a politikai csatározások gladiátor-aréna jelleget vesznek fel. Ennek a folyamatnak az eltúlzott metakommunikáció, a dramatizált önmegjelenítés is része a hangzatos, rövid, pirulákba csomagolt tartalmak, jelszavak, egyszerű, mindenki számára érthető emblematikus mondatok mellett. Egy biztos: folyamatosan csökkenő jelentősége van a szóban elhangzott tartalomnak, míg a színpadias gesztusoknak nő a szerepe.

A szakértő szerint teljesen újrahúzni egy politikus személyiségét nem lehet, kongruensre – hitelesre - idomítani viszont igen. Egy adott közéleti személyiség alap kompetencia- és tudáskészlete nem hagyható figyelmen kívül, a tanácsadók ezt nagyítják fel, erre építik fel a különböző arcokat, értékajánlatokat, és megtanítják a politikusokat, hogyan tudjanak köztük természetesen, hitelesen váltani. Ha viszont a karakterétől eltérő stratégiát aggatnak rá, a néző tudat alatt is észreveszi, feszengeni kezd, átvertség érzése támad. Napjainkban, amikor egyre több minden konstruált körülöttünk, igényünk van a természetességre, autentikusságra.

Többek közt ezt mutatta meg a Trump-jelenség is. Az új amerikai elnök verbalitásában és non-verbalitásában is végig politikailag inkorrekt módon viselkedett a kampányban, eltért a hagyományos retorikától, folyamatosan övön alul támadt, személyeskedett. A szakértő szerint ügyesen aknázza ki a „nép fia”-imázst: azzal, hogy kritikájával permanensen ostorozza a politikai elitet, sokszorosan aláhúzza, hogy ő bizony „self made man”, aki egy a választóival. Kampányának egyik legfőbb eleme a személyiségéből fakadó arrogancia, egoizmus és dominancia, melyre tanácsadói segítségével nagyon hitelesen és természetesen játszik rá. Politikai karrierje jó példa arra, mennyire nehezen értelmezhető a hitelesség a politikában. Attól lesz valaki hiteles, hogy egyéb területen mit tett az asztalra - Donald Trump távol állt washingtoni lobby-köröktől, maga finanszírozza a kampányát, a valóságshow-tól az ingatlanbizniszig bármibe kezd, neve eggyé vált a sikerrel –, vagy attól, hogy nincs politikai múltja? Abban a tekintetben biztosan hiteles, hogy autentikus karakter mind nonverbális, mind verbális viselkedésében, politikussá válása során nem változtatott az alap karakterkészletén – arckifejezésével bármikor képes elküldeni választóit a fenébe. Emblematikus mondatokat és intenzív gesztusnyelvet használ, kihasznál társadalmi csoportok közti feszültségeket, de alapvetően ugyanazt az embert látjuk.

Pintér Dániel Gergő nem győzi elégszer hangsúlyozni: a politikai kommunikáció soktényezős folyamat. Mivel a közéleti szereplők esetében az időszakos rebranding elengedhetetlen a siker érdekében, így igen nehéz meghatározni és leválasztani egymásról egy komplex imázs egyes elemeit. Nemcsak az adott kultúrkör lehet meghatározó – egy távol-keleti politikus például egész másképp kommunikál a G20-csúcson, mint odahaza, ahol jóval több szimbolikus aktus tarkítja a nonverbális eszközrendszerét, – de a közpolitikai diskurzust is elemezni kell. Konkrétan meg kell néznünk, hogy egy szó ugyanazzal a jelentéssel bír-e különböző kultúrkörökben lévő politikusoknál, hiszen olyan, látszólag egyszerűen értelmezhető metakommunikációs aktus, mint a kéz kezet mos jelentésű feltartott kéz sem ugyanazt jelenti például az amerikai elnök esetében, mint Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnöknél; bármilyen gyakran is élnek vele mindketten, mivel más a két ország kulturális jelrendszere, az előbbinél szabadkozás, míg az utóbbinál figyelemfelhívás lehet a jelentése.