Rejtvényt fejt a főkertész

Szatmárnémeti legszélén van egy kis kert, az arra járók nem győzik csodálni. Úgy tartják, a Szamos menti fekete föld nem igazán a szőlő hazája, de az a szőlő, ami ebben a kertben nő, megcáfolja a hiedelmet. A nagy gonddal metszett tőkék, a tervszerűen kialakított lugas mind azt bizonyítják, hogy e kert gazdája ért a kertészethez. Fordulnak is hozzá sokan tanácsért, dugványozáshoz szőlővesszőt is gyakran kérnek tőle, amit akár mi is megtehetnénk, de most nem ezért keressük a gazdát. Keresztúri János ugyanis nemcsak kiváló agrárszakember, hanem nagyszerű keresztrejtvényfejtő is.

Az olvasók többsége az újságokban igyekszik megfejteni a keresztrejtvényeket.

Ezzel tehát nincs egyedül Keresztúri János. Igen ám, de ő a határ túloldalán, Romániában él, ahová manapság csak ritkán jut el az itthoni újság, a Szabad Földből is kevés. Neki azonban évtizedek óta a Szabad Föld a kedvenc lapja, amiben nem csupán a cikkeket, riportokat olvassa el, hanem a megfejtéseket is visszapostázza, pedig tudja, nyereményre ritkán számíthat. De ő nem is az ajándékért „keresztrejtvényezik”, a kertészkedés mellett egyszerűen ez a hobbija.

– Csak egy baj van – meséli nevetve –, hogy a feladványok többségével percek alatt végzek. Így aztán kénytelen vagyok más források után is nézni.

Ha hinni lehet a legendának, a keresztrejtvényt az angolok találták fel, de az első, mindenki számára hozzáférhető módon egy amerikai újságban jelent meg 1913-ban. Nálunk se sokat kellett erre várni, a Ma Este című képes művészeti hetilap egyik, 1925. januári számában találkozhattak vele először az olvasók, akik meglehetősen idegenkedve fogadták, de aztán hamar megszerették.

Vendéglátónkra sem lehet ráfogni, hogy a keresztrejtvény szerelem volt első látásra. Igaz, már középiskolás korában is kísérletezgetett rejtvényfejtéssel, de komolyabban férfikora delén kezdték foglalkoztatni a feladványok. Addig nem is nagyon lett volna rá ideje, hiszen a temesvári agráregyetem elvégzése után szinte azonnal a mély vízbe dobták. Egy határ közeli kis magyar falu termelőszövetkezetének lett a főagronómusa. A bihari Gálospetriben próbálta felvirágoztatni az ott is csak vegetáló kollektív, vagyis a helyi téesz gazdálkodását. Azokra az évekre ma is jó szívvel gondol vissza, már csak azért is, mert egy tanítónő személyében párt is ott talált magának. Aztán az egyik rokon hívó szavára áttette a székhelyét a szomszédos megyébe, Szatmárba, ahol született és felnőtt, s amit soha sem felejtett. A fölnevelő falu, Érsemjén homokos földje után az új lakhely, Szatmárnémeti környékének kemény fekete földjét nem volt könnyű megszokni, de kis idő után megszerette ezt is. Az egyik állami gazdaság főkertésze lett, majd jött a rendszerváltás, s ő is váltott. A megyei talajkutató intézet hívta szakmérnökként, majd mikor Romániában is elkezdődött a privatizáció, földmérőként vett részt a földek visszajuttatásában. A nyugdíj is itt érte, amit nem is nagyon bánt már a most hetvenöt éves vendéglátónk, mert így több ideje marad a kertre, a Kolozsváron és Kanadában élő unokákra. Meg természetesena keresztrejtvényekre.