'Ha van vers, nem kellenek udvariassági körök' - Szabó T. Annával beszélget Karácsony Ágnes

– Néztem szerzői honlapját az interneten, rajta férje fotóját is: Dragomán György mosolya eléggé kamaszos.

– Valóban az. Érdekes, hogy ezt mondja.

– Miért?

– Mert szerintem az összes költőnek, írónak a kamasz lénye már mutatja, kicsoda ő, milyen is lesz később.

– Milyen volt ön kamaszként?

– Kétségbeesett és boldog.

– Férje fényképe alá azt írta: „harcostársam”.

– Ezt Gyuri írta oda, ő találta ki.

– De közös a küzdelmük?

– Közös és erős már a kezdetektől. Petőfi Sándor és Szendrey Júlia indult így, harcostársként, majd Petőfi írt egy verset feleségének, hogy „te erőd nem ismered, s ki bízzék a harcosban, ha maga sem bízik”. Vagyis Petőfi megmondta Júliának, ha nem bízik magában, neki annyi.

– Biztatni kell önt is?

– Rám fér. Van egy festményem Váli Dezsőtől, mást akartam választani tőle, mégis azt vittem haza, szürke tónus apró kékkel, ez vagyok én, az én félelmem az a kép. Gyuri is kapott egy képet a festőtől, egy fehéret, amely egyszerre hideg és derűs. Nekem erőt ad, hogy Gyuri a harcostársam.

– Nagyon mások.

– Teljesen. De azért kölcsönösen ott vagyunk egymás derűjében is. Gyuri nappal ír, én éjszaka, engem felzaklat, ha a napjaim összevissza vannak törve, mint mostanában gyakran. Gyuri azt szokta mondani, ha nem találom a nyugalmamat, akkor sem szabad külső dolgokat okolni, legyek bátor, nem önzés nem törődni a kívülállókkal, a belső hangot keressem. Úgyhogy mellette megtanultam, ha valamit meg kell írni, megírja az ember fél lábon, éjszaka is. De nekem még a megfelelés és a túlteljesítés kényszerével is birkóznom kell.

– Lehet ez női görcsösség is?

– Lehet. Bizonyára a több teendőből is fakad. Háztartás, két fiúgyerek, a zoknik párosítása is annyi észbeli energiát elvisz, ezerfelé kell figyelni, morzsolódok. Gyuri nyilván segít, de mégiscsak én tartom számon a dolgok helyét és rendjét, a rengeteg növényt, a rengeteg tárgyat, amely körülvesz minket. Gyuri a pihenésben is tehetséges, nézi az eget, és máris töltődik, vagy főz valami nagyon jót.

– Semmi sincs, ami kilazíthatja önt?

– De. Most épp a nap, ahogyan erőre kap a tavaszban. Meg a gyerekeim, akik elképesztő intenzitással élik az életemet. Nem csak én az övékét. Nagyon érzékenyek a rossz hangulataimra, és addig nem hagynak békén, amíg ki nem jövök a mélyből.

– Nekem mégis mindig úgy tűnik: árad önből a játékosság.

– Igen? Sötét pedig a világlátásom.

– Én szenvedélyesnek érzem.

– Vagy van szenvedély, vagy csak a puszta üresség van, és akkor jön a szorongás, amikor aztán igazán alá tudok bukni a szomorúságban. Az igaz, hogy fontos számomra a világ játékos szemlélete. Versei alapján Weöres Sándort képzelem olyannak, hogy letérdel, sír, komolyan imádkozik vagy szívből udvarol, aztán hirtelen vet egy bukfencet, s máris átváltozik udvari bolonddá. Én is csak a saját törvényeim szerint szeretek játszani.

– Az mit jelent?

– Sosem voltam képes sakkozni, sem társasozni – gyerekeim legnagyobb fájdalmára –, mert zavar a teljes kötöttség. Más, ha egyedül találok ki valami játékos dolgot, és ahhoz hívok társakat.

– Nemrég kirakta egyik versét a Facebook-oldalára azzal, hogy folytassa, aki kedvet érez rá. Bolondozott akkor is, amikor kiadta magát kéjenc öregúrnak, és erotikus költeményeket írt kötetté Vadász Géza néven. Játékának része volt, hogy Vadász „irritáló nőfaló rigmusait” saját nevén bírálta irodalmi folyóiratban. Majd leleplezte magát.

– Hát meghalnék, ha nem játszhatnék. Nálam épp a pátoszra válasz a játék. A versíráshoz is szabadság kell, a játékhoz is. De a játék és a vers is a félelem ellensúlyozására van.

– Mondta már azt is: egy írónak mindkét nemmel azonosulnia kell.

– Újabban Pán Péterrel foglalkozom, bábdarabbá formálom, imádom a bábszínházat, több a játék benne, mint az őrület, és a Pán Péter írója mondja, hogy Hook kapitányban, mint minden nagy kalózban, van valami nőies. Az ösztönösségre, a megérzésre érti. Nem jó, ha egy férfi író kizárólag férfias, vagy ha egy nő író túlzottan nőies. De tüzet fújtam a múltkor. Vettem egy pólót, huszonnyolc magyar költő arcképe van rajta, és jól felbosszantott, hogy egyetlen nő sincs köztük.

– Ön viszont most az egyetlen nő a Libri-díj jelöltjei között: első novelláskötetét, a Töréstesztet beválasztották a múlt év tíz legjobb kortárs magyar könyve közé.

– Azt hiszem, van egy folytonosság az irodalmi hagyományban, minden költő – mindegy, hogy férfi, mindegy, hogy nő – saját személyes érzékenységével hozzátesz a másikhoz, mint egy családban, és minél többen fogjuk egymás kezét így, annál kevésbé vagyunk egyedül, kevésbé szorongunk. Mostanában valahogy az alkotópárok érdekelnek különösen, tudós feleségek és férjek, művész házastársak. Álmodtam nemrég Weöres Sándorral és költő feleségével, Károlyi Amyval, ültek egy csónakban, Amy evezett, Weöres meg nem, mert épp mélyen gondolkodott, de mégis dülöngélt előre-hátra, mint aki segíteni akar. De amióta csak Esterházy Pétert olvasok, azóta példám a felesége, Esterházy Gitta is, erejével és derűjével, manapság azzal is, ahogyan képes továbbadni, amit Esterházy közvetített. Írtam egy verset Gittához is.

– Különös, de épp ezt hoztam magammal a beszélgetésünkre, fejből még nem megy, olvasom: „A nő, ha írófeleség / tudja a harag szerepét…”

– Szelepét, nem szerepét…

– Nyelvbotlás volt, ajjaj.

– De milyen jó elszólás! Ne vegye ki az interjúból, hagyja benne, mert a harag szerepét is tudnia kell az írófeleségnek, nem csupán a harag szelepét.

– Úgy folytatódik a verse: „Ölel, el soha nem szalad – simít, segít. Szabad.”

– Nem megy máshogy, a kapcsolatban meg kell tanulnunk az önzésünket szabályozni, és a tiszteletnek is kölcsönösnek kell lennie. Nagymamám is példa előttem, aki egy nehéz emberrel, a nyelvész nagyapámmal, Szabó T. Attilával küzdötte végig az életét a legdurvább kommunizmusban úgy, hogy közben orvos volt, és három fiú anyja. Tudom már én is: ha valakit igazán ismerünk, ahhoz nem egyféle, ahhoz többféle viszonyulásunk van, rajongás, kétségek, rákérdezések, elfordulások, viták, lüktető érzések.

– Többször hallottam öntől: Nemes Nagy Ágneshez rendkívül erős a kötődése. Ő sokáig hibáztatta saját magát, miért ment költőnek, miért kell neki kitárulkoznia.

– Nem ildomos felróni neki ezt a viselkedést, gyötrődést. Nehéz családi örökség az övé. Úrinőnek nevelték, nem a vagyon, hanem az illedelem és a szemérem okán. Az erdélyi családok konzervatívabbak, ilyen volt a nagyanyám is, orvos létére testileg szemérmes. Meg is írtam róla versben, hogy ha a harisnyáját felhúzta, mindig megkért, menjek ki a szobából. Amikor már öreg volt, akkor engedte, de csakis a fürdésnél, hogy segítsek neki. Nemes Nagy Ágnesben a szemérmesség fegyelem, mégis érzéki volt a világa, ezért sem viselte el a korlátokat, és az összes sebzettségével, összes fájdalmával együtt a saját életét kereste, a saját szabadságát. A versekben én sem akarok soha túl személyes lenni, megijedek ettől, noha nem mindig tudok ellene tartani.

– Említette egyszer: varázslás önnek a jó vers, afféle „ráolvasás”, a kimondással hat.

– Lefekvés előtt mindig verset olvasok. Gyurinak is szoktam felolvasni ettől-attól. A költészet a létem legmélyét érinti. A vers nekem a hangom. Ha van vers, nem kellenek udvariassági körök, hogy jó reggelt, szép időnk van, mire gondol ön, min merengek én. A közvetlen út lélektől lélekig, ez a vers. A lényeg.