Egy válás bonyodalmai

Alighogy hivatalosan elindult az Egyesült Királyság kilépési procedúrája az Európai Unióból, az egyeztetések körül támadt első hullámok máris Gibraltár partjait csapdossák.

A terület jelentőségét nem mérete, hanem az európai kereskedelemben betöltött pozíciója és stratégiai helyzete adja, a darabka sziklánál alig több szárazföld az unió külső határát jelentené a kilépés után.

A bonyodalom azt követően kezdődött, hogy Theresa May brit miniszterelnök – sokak meglepetésére – a folyamatot elindító, Donald Tusknak címzett hatoldalas levelében említést sem tett a brit korona fennhatósága alá tartozó Gibraltár jövőjéről.

Az Európai Parlament elnöke azonban nem siklott el a maroknyi földdarab sorsa felett, válaszlevél-tervezetében már az állt, hogy a kiválás akkor lesz érvényes Gibraltárra is, ha arról London és Madrid külön megállapodik.

Az ügy attól válik izgalmassá, hogy a tárgyalások alatt minden uniós tagállamnak vétójoga van, a területre igényt tartó  Spanyolország akár zsarolhatja is az Egyesült Királyságot – szélsőséges esetben az sem kizárt, hogy közös felügyeletet kérnek a félszigetre, amelytől a britek, s véleményük szerint a gibraltáriak is erősen elzárkóznak.

Hogy ez utóbbi nem légből kapott feltételezés, azt az is bizonyítja, hogy két korábbi – egy 1967-es és egy 2002-es – referendumon már bizonyították a koronagyarmat lakói, hogy ők bizony továbbra is II. Erzsébet fejdíszének ékkövei maradnának.

A londoni indulatokról mi sem árulkodik jobban, mint hogy egy korábbi konzervatív párti vezető, Michael Howard a Margaret Thatcher miniszterelnöksége idején, 1982-ben kitört és 77 napig tartó Falkland-szigeteki véres háborúhoz hasonlította a mostani helyzetet. Howard szerint Theresa May miniszterelnöknek ideje háborúra készülnie, ha a gibraltáriak megvédése másképp nem lehetséges. Csak bízni lehet abban, hogy May nem lép a Vaslady által 35 évvel ezelőtt egyszer már kitaposott hadi ösvényre, és sikerül szárazon tartania a puskaport.