Trópusi láztól védenek

Sokáig hatott is a drámai intelem, ám egy szép nyári napon, amikor kaviccsal tömött zsebekkel verébvadászatra indultunk, elfeledkeztünk róla. A verebek rendre elrebbentek, ám az a szegény fecske a faluszéli villanydróton ott maradt. Még az első-második kavicszúgásra sem fogta menekülőre, aztán a harmadik telibe találta, s lebukott a drótról. Így miénk lett a fecske, holtan, s nem volt túl nagy az örömünk. Aztán szorongva vártuk a véres kenyér megjelenését, de minthogy elmaradt, lassan megnyugodtunk.

Ám az ártatlanul elpusztított (és szomorú szívvel eltemetett) fecske emléke életre szóló lecke maradt. Aztán megtudtam, hogy nem mi jelentettük már akkor sem rájuk a legfőbb veszélyt, hanem a régi élőhelyek átalakulása, a háztáji állattartás minimálisra csökkenése, a legelőállat- tartás megszűnése, a túlzott szúnyogirtás.

De sokat ártott a házára büszke ember is, aki leverte a fecskefészkeket, elüldözte a madarakat.

Egyébként a fecske védett madár, a fészkek, tojások pusztítása is vétség, amit ha nem tartunk be, előbb-utóbb ránk is visszaüt. Például, hogy nem lesz madár, amelyik oly eredményesen irtja a nyugat-nílusi lázat, vagy a vérzéses trópusi dengue-lázat terjesztő szúnyogokat: ezek csapatai már ott rajzanak a déli határainkon.