A teljes beolvadásra nincs esélye, Hongkongban mindig szellem marad

Hála a világhálónak, elmerülhetek  a képeiben. Ezen jácintkék arapapagájok ülnek a harmincas állatorvos vállán, amott Kimchi kapaszkodik a karjába (aki egyébként egy kalciumhiányos vörös tegu). Mindenütt mosolyog – a vidrakölyök, a bébi leopárd és a szavannavaránusz társaságában egyaránt. Még a 30 kilogrammos sarkantyús teknős cipelése közben is!

– Ezek az állatok nagyon gyakoriak és olcsók Hongkongban, ezért sokan veszik az apró, cuki teknősöket. Azok aztán, a tudatlan tulajdonosok legnagyobb döbbenetére, néhány év múlva 50-100 kilósra nőnek – meséli Szabó Zoltán, aki rendszeresen megosztja érdekes eseteit internetes követőivel is. – A sarkantyús teknősök többsége vagy a rossz tartási körülményekbe hal bele, vagy a gazdáik egyszerűen „kidobják” őket, miután felismerik, hatalmas méretük miatt nemigen alkalmasak tovább háziállatnak...

Ez a tudás is mindennapos helyi tapasztalatokból táplálkozik. Ugyanis a magyar fiatalember jelenleg egy vadonatúj, egzotikusállat-kórház vezetője Hongkongban.

Az oda vezető út Budapestről indult és négy kontinens kilenc országán át vezetett. Miután 2002-ben diplomát szerzett, a Budapesti Állatorvosi Egyetem Egzotikus Osztályán dolgozott és tanított évekig: a kedvtelésből tartott egzotikus állatok  gyógyászata című tantárgyat. Lássuk be, Magyarországon ennek a speciális területnek végesek a lehetőségei, érthető, hogy a Gerald Durrellkönyveken felnőtt, kalandvágyó doktor egyszer csak nekivágott a világnak. És közben rengeteget tanult, vizsgázott világszerte eme különleges szaktudás bővítése érdekében.

Első lépésként Angliába ment, egy évig egy jó hírű londoni egzotikus klinikán praktizált. Innen Indiába utazott, ahol egy vadállatmentő szolgálatnál önkéntes állatorvosként elefántokkal és leopárdokkal foglalkozott; később Namíbiában gepárdokkal. A Galápagos-szigeteken egy maláriakutatásban, az Amazonas folyó partján pedig egy arapapagájokkal foglalkozó programban vett részt. Dél-Afrikában a kafferbivalyokanesztéziáját kutatta, a közép-amerikai Belize-ben egy vadállatkórházban tanított is a munka mellett. Egy afrikai projekt keretében orrszarvúk szarvát távolították el, nehogy az  orvvadászok megöljek őket az értékes trófeáért.

– A legédesebb dolog, amit valaha láttam: egy tengeri vidra baba békésen szundikált az anyja hasán – terelődik a szó az állatgyerekekre. Nem lehet megúszni, szomorú eset is akad. – Indiában egy kilencfős, elárvult elefántkölyök-csoportnak a felnevelésében segédkeztem. A gondoskodásra szoruló „apróságok” kora néhány hónaptól két évig terjedt, a testsúlyuk 90 kilótól az egy tonnáig. Minden reggel négykor keltünk, hogy cumisüvegből etessük őket.

Némi kóstoló nekünk is jut a nem mindennapi kalandokból, merthogy az állatorvos imád a természetben fényképezni. A kelet-ázsiai Okinavánál cetcápákkal, a dél-amerikai Ecuadorban oroszlánfókákkal és tengeri leguánokkal úszott. Alaszkában látta a barna medve legnagyobb termetű alfaját, a kodiakokat lazacra vadászni.

– Kanadában nagyon szerencsés voltam: meglestem egy szellemmedvét. Ezek a legritkább medvék a világban, kevesebb mint 400 darab él belőlük. Érdekes módon nem jegesmedvék és nem is albínók, ők is a fekete medvék közé tartoznak. Ha két olyan fekete medve párosodik, amelyik hordozza a fehér gént, esély van rá, hogy világos színű utódjuk szülessen. Az amerikai őslakosok szent állatként tisztelik, tilos megzavarni, pláne vadászni őket.

Mondani se kell, hogy – civilben és „hivatalból” is – imád utazni. Indonéziában járt a Komodói Nemzeti Parkban, amely a Föld legnagyobb gyíkjáról, az itt élő komodói varánuszról kapta a nevét. Sokáig nem is sejtették létezésüket, a nyugati világ csak 1910 után értesült ezekről a 3-4 méter hosszúra is megnövő, 140 kilós sárkányokról. Félelmetes ragadozók hírében állnak: legtöbbször lesből támadnak, és vagy a préda nyakát kapják el, vagy farkukkal verik le az áldozatot a lábáról. A fogukon élő baktériumok miatt harapásuk mérgező, miután belemarnak áldozatukba, hagyják elmenni, néhány napon  belül úgyis kimúlik. A sárkányok dögevők, és 8 kilométerről is megérzik a bomló áldozat szagát...

Ha az ember ilyen ritka állatokkal foglalkozik, ráadásul sokszor megfordul például a vadonban, statisztikailag több veszélynek lehet kitéve. Szabó Zoltán megerősíti: jó nyomon járunk, de az is igaz, hogy a veszély nincs egyenes arányosságban az állat méretével.

Sőt! Amikor a perui esőerdő közepén dolgozott, mindennap 30-40 méter magas fákra mászott, hogy elérje a papagájok fészkeit és megvizsgálja a fiókákat. Egyik nap megzavart egy méhkolóniát, és a méhek megtámadták a fán lógó állatorvost. Amilyen gyorsan csak tudott, elkezdett leereszkedni, de a méhek követték. Mázlija volt, sikerült kiszabadítania magát a famászó felszerelésből, és valahogy lerázta a dühös méheket.

– Hogy van-e bakancslistám? Persze! Például szeretnék gorillákat látni az afrikai vadonban és jegesmedvéket az Északi-sarkon. Őszintén bevallom: egyelőre meg sem fordul a fejemben, hogy hazamenjek. Itt, Hongkongban minden, ami európai, izgalmasnak számít, az akcentusomat érdekesnek és egzotikusnak találjak a helyiek. Ez egy roppant multikulturális hely, sokkal könnyebb beilleszkedni, mint például korábban Angliában. Nyilvánvalóan európai származásom miatt a teljes beolvadásra nincs esélyem, itt én mindig gweilo maradok. Ami magyarul szellemet, kísértetet jelent.