Együtt vagyunk senkik - Ahogyan a görög futár két és fél ezer éve - Balázsnak sem kell segítő

Hérodotosz leírásából tudjuk, Kr. e. 490-ben,a marathóni csata előtt az athéniak Leónidasz királytól kértek segítséget a perzsák ellen. Futárként Pheidippidészt küldték, aki Athénból indulva másfél nappal később érkezett meg Spártába.

John Foden, a brit légierő ókormániás tisztje és egyben ultrafutó az 1980-as évek elején némi kétkedéssel olvasta a követ történetét. Vajon tényleg el lehet futni másfél nap alatt az egyik városból a másikba?

Hogy kiderüljön az igazság, nem látott más megoldást: pár társával együtt kipróbálták, nekik menne-e a dolog. Az ötfős tesztcsapatból végül három John keresztnevű, köztük Foden ért be 36 óra alatt Spártába.

A következő évben, 1983-ban rendezték meg először a spartathlont.

„Nem szerettem volna klasszikus sportfilmet forgatni. Vehetjük úgy is, az Ultra szerelmes film.” Simonyi Balázs filmrendező-fotográfus tíz éve fut. Klasszikusnak mondható fejlődés- és önkeresés-történet az övé: a rövidebb távokat egyre hosszabbak követték, majd ultrázni kezdett.

De mit is jelent az ultrafutás? A szigorú meghatározás szerint ultrának nevezzük a maratoni 42 kilométernél hosszabb távokat. Az ultraversenyek közül is kiemelkedik a nagy múltú és presztízsű spartathlon: az Akropolisz lábától indulnak a versenyzők, és Spárta főteréig, Leónidasz király szobráig futnak. Megállni, pihenni, sétálni lehet persze, de nem érdemes sok időt erre fecsérelni – aki nem tartja az időt, vagyis nem ér az előre meghatározott időpontig az egyes frissítőpontokra, azt kizárják a versenyből.

A kívülállók számára egyszerre tűnik értelmetlen és heroikus küzdelemnek. Miért indulnak el mégis több százan, hogy másfél napon keresztül szenvedjenek, robotoljanak? Simonyi Balázs az Ultra című új, kreatív dokumentumfilmben próbál választ adni a megválaszolhatatlanra.

A német anya például gyermeke elvesztését próbálja feldolgozni a futás segítségével. A francia apa és mentális kihívásokkal küzdő fia együtt futnak, hogy kiteljesedjenek. A középkorú magyar férfi szorgalomból indul újra és újra, ezzel kompenzálja esendőségét és sikertelenségét. Balázs, a film rendezője-szereplője tíz évvel ezelőtt családi és szakmai válság miatt kezdett futni. Mára már négy spartathlont teljesített, és megy idén újra.

Mert tévedés ne essék, valahol a futás is drog.

„Futni végtelenül öncélú és olykor önző dolog. De szükséged van rá, mert tükröt tart eléd.” A futás a saját magunk megismeréséhez vezető egyik leghatékonyabb tudatmódosító szer, amely ráadásul ingyen van. Nem kell több száz kilométert futni: kisebb távon is ugyanúgy fel lehet fedezni a bensőnket. Az már más kérdés, kinek mi a kisebb táv. „A klasszikus fél- és teljes maratoni táv után a kíváncsiság hajtott tovább. Kíváncsi voltam, meddig tudom feszegetni a határaimat. És kíváncsi voltam a világra is, magamra is. A futással olyan helyekre, tájakra jutottam el, ahová nem is gondoltam volna. Az ember szeret feladatot megoldani, mobil lenni, és szereti a szabadságot. Nekem ezt adta a futás.”

Futni bárki tud, állítja a rendező. Így születünk. Akár lábbal, akár kerekes székkel. Csak akarat és elhatározás kérdése. „Sokan azt hiszik, akik teljesítik az ultratávot, azok valamilyen szuperhősök. Pazar futóalkattal, acélos testtel, szervezettel. Pedig nincs így. Olyan sportolók futják végig a távot, akikből ki sem néznék. Közhely, de minden fejben dől el, így a spartathlon teljesítése is. Mindig meggyőzöm magam valahogy, hogy van valami, amiért érdemes előremenni. Én azért teljesítek, mert ismerem magam, és azért ismerem magam, mert teljesítek.”

A szervezők engedélyezik, hogy a versenyzőket segítők kísérjék – bizonyos szabályok betartásával. Nem lehet például ott a kísérő a futóval a verseny egész szakaszán, nem ápolhatja bármikor, nem adhat be neki csak úgy ételt-italt-ruhát, inkább csak biztató szavakkal segítheti.

A francia anya, amikor csak teheti, fia mellett halad. Ahogy tette egész életében. A fiú születési fogyatékkal él, a szülők pedig hamar rájöttek, a gyerek mozgás közben nyugodtabb, könnyebben tanul. Nem volt több kérdés: az anya bemagolta a tankönyveket, a család a tóparton körözve, beszélgetve tanulta a leckét. Most ultraversenyeken indul apa és fia, leküzdve a születési hátrányt. Ha az élet citromot adott, facsarj belőle limonádét – vallják optimistán.

Balázsnak nem kell segítő. „Soha nem futottam kísérővel. Számomra ez etikai döntés: a futás szerintem önmagadról szól, és úgy tartom, többet ér, ha egyedül teljesíted. A görög futár is egyedül teljesítette a távot két és fél ezer évvel ezelőtt.”

És mi van a verseny után? „Teljes fizikai és szellemi kimerültség. Az első versenyem után napokig rosszul voltam, nehezen jártam, fájt mindenem. Ödémás lett a lábam, vérhólyagok voltak a talpamon, éjjelente reszkettem és izzadtam egyszerre, mint egy rosszabb influenza idején. Hogy akkor mi értelme is van ennek a sok szenvedésnek? Igazán nem tudom. De itt is, mint minden más sport esetében, a rutinnal javul a helyzet: ma már sokkal könnyebben regenerálódom. Lelkileg is. Az első spartathlon után szinte depressziós voltam, hiszen hosszú időn át készültem valamire, aminek most vége. Egy barátom úgy fogalmazott, miután előszörért célba, hogy elvette saját maga álmát. De mégis megéri. Ünnep ez a verseny az ultrafutók életében, amit néha kicsit szorongva, de nagyon várunk.”

Az Ultra című filmen négy évet dolgozott, hét országban forgatott, több mint tízféle kamerával (profi szettel, drónnal, telefonnal, tablettel, super8-as készülékkel) az 50 fős nemzetközi stáb. A film nagy részét a 2015-ös versenyen vették fel az HBO koprodukciójában. A 250 órányi nyersanyagból végül 81 perc került a mozikba.

„Pár éve találkoztam egy volt egyetemi évfolyamtársammal, akivel akkor már hosszú ideje nem láttuk egymást. Megjegyezte, mennyire más az alkatom, és főleg megváltozott, kitisztult a tekintetem. A futás miatt lehetett így. Vagy csak jók voltak a fényviszonyok.

Ez a sport olyan, mint az ingyenes terapeuta. Nem ad választ minden kérdésre, de közelebb hoz a megoldáshoz, lemeztelenít, megmutatja, hol tartasz, mire vagy képes, ki is vagy igazából. A futás az én pszichológusom, a testem a tornatermem. Szemléletés jellemformáló hatása van: alázatosabbá és fegyelmezettebbé tesz, megtanulod általa értékelni az apró dolgokat, amiket a normál életben észre sem veszel.

Egy mosolyt, egy ölelést, egy árnyékot, egy pohár vizet. És futás közben eltűnnek a társadalmi vagy nemi különbségek. Ugyanazt az agóniát és katarzist érzi a bankvezér és a segédmunkás. Lehetsz te bárki, együtt vagyunk senkik az úton egy ultrafutáson.

Antihősök vagyunk, ugyanazt csináljuk, ugyanazért kínlódunk, csak mások a mozgatórugóink. A futás nagy önismereti próba. Helyreteszi az ember hiúságát, meghozza a céltudatot. Ha futsz, hamar rájössz, semmi sem elérhetetlen. És arra is, hogy a világi dolgok, mint a hatalom vagy a pénz, illékonyak és végső soron értéktelenek.
Szívem szerint évente elküldeném a politikusokat, üzletembereket, vezetőket egy-egy ultraversenyre.”