Honfoglalók a szőlőben - Borzák Tibor riportja

Porzik az út utánunk. Eső után persze jobb a helyzet, ám a csapadékot gyorsan elnyeli a homok. Télen még nehezebb megközelíteni a külterületet. A villanyhálózat ugyan kiépített, de a tartozások és a lopások miatt a szolgáltató sok helyről már kikötötte az áramot. Víz- és csatornahálózat nincs, de egészséges ivóvízhez hozzájutnak az emberek. Mindenki szeretne a belterületi lakosokéhoz hasonló életkörülményeket. Elő is bukkan egy-egy rendezett porta a düledező házak, összetákolt kalyibák között, mi pedig nem értjük, miért választja valaki éppen ezt a dzsumbujt otthonául. „A nyugalom, a csend, a friss levegő miatt jöttünk” – kapjuk a választ a kerítésen túlról.

Ha nyugalom nincs is mindig, a csend tényleg rátelepedett a környékre. Pilis külterülete régen a szőlőművelésről volt híres. Főleg a Homoki és Haleszi szőlőkben birtokoltak nadrágszíjparcellákat a helyiek, s apáról fiúra szállt a gazdálkodás tudománya és szorgalma.

Aztán az 1990-es években kirajzottak ide a fővárosiak, minimális összegekért tudtak présházakat venni. Hétvégi pihenésre ideális hely, a földet csak kevesen művelték, még a szőlőtőkéket is kiirtották.

Nyáron „szezonális beköltözők” lettek. A 2008-as gazdasági válság átrendezte a viszonyokat. Tömegesen települtek a pilisi határba a perifériára szorult családok. Felütötte fejét a bűnözés: megszaporodtak a terménylopások, a betörések, a fosztogatások. Cserélődtek a házak tulajdonosai, aki tudott, menekült innen.

Utánpótlás persze mindig akadt. Az itt élők száma mára eléri a kétezret, amíg a város összlakossága majdnem tizenkétezer. Húsz évvel ezelőtt még csak hétezer-ötszáz lelket számoltak. Az új honfoglalóknak köszönhetően Pilis rendelkezik az ország második legnagyobb lakott külterületével.

– Rengeteg probléma merül fel a külterületen – árulja el Simó Gáborné polgármester asszony, aki több mint harminc éve él a településen, s mivel korábban körzeti ápoló és ápolási igazgató volt, jól ismeri a helyiek gondjait. – Leginkább az engedély nélkül építkezőkkel, az önkényes lakásfoglalókkal és a szívességi lakáshasználókkal van baj. Aki talál egy üres pincét, máris beleköltözik. De az ilyen ingatlan nem felel meg lakáscélra, így be sem lehet oda jelentkezni, s ennek következtében hivatalos azonosító dokumentumokat sem adhatunk ki. Mivel csak helyrajzi számok vannak, a mentő is nehezen talál oda. Sok konfliktushoz vezet, hogy az idegenből idetelepülők – szemben a gazdálkodást folytatókkal – jól ismerik a jogaikat, és különböző követelésekkel lépnek fel az önkormányzattal szemben.

Gyakori vitához vezet az is, hogy a présházlakókat zavarja a kutyaugatás, a tehénbőgés vagy a kakaskukorékolás.

Mi azonban másra leszünk figyelmesek. Velünk szembe tipeg egy feltűnően csinos, sminkelt fiatal hölgy. Homokba süpped a körömcipője, és mivel észreveszi, hogy rácsodálkozunk, mindjárt szabadkozik: sportosabban szokott öltözni, ha terepre jön, de most soron kívül riasztották egy beteghez, nem volt ideje ruhát váltani. Nagy Ildikó gyermekorvos Szlovákiából költözött Pilisre tíz éve. Természetesen tudta, hogy külterület is tartozik a körzetéhez, de abba nem gondolt bele, milyen nehézségekkel járhat a munkája.

A doktornővel betérünk az egyik Homoki szőlői házba. Baloghék öt gyermeket nevelnek: a legnagyobb rendészeti szakközépbe jár Pesten, őt követi a sorban a kisiskolás, az óvodás, a kétéves és a két hónapos testvér.

Amíg Ildikó az aprócska Mátét vizsgálja, az anyukát hallgatjuk:

– Kilenc éve kerültem ide Mátészalkáról. A férjem nagyecsedi, már itt lakott. A roma kisebbségi önkormányzat elnöke, egyébként fafaragó, a közmunkaprogramban alkalmazott, én pedig képviselő vagyok ugyanott. Sokan fordulnak hozzánk gondjaikkal. Nagyon szűkösek a pénzügyi lehetőségek, de Mikuláskor, karácsonykor mindig osztunk ajándékot, csomagot a gyerekeknek. Most beadtunk egy pályázatot, szeretnénk kirándulást szervezni.

– Milyen az élet Homoki szőlő I. dűlőben?

– Nem vagyunk egyformák, így adódnak feszültségek. Sokszor apró dolgokon rúgják össze a port az emberek. És mindig vannak rosszakarók.

– Nem félnek?

– Nem. A szomszédjától senki nem lop. Nálunk nyitva a kapu. Máshol inkább bezárják, mert azért hallani ezt-azt. Tudják, hogy a velünk szemben álló üres ház egy időben kábítószeresek tanyája volt?

Ezt már odakint mondja az asszony. Feje fölött megpillantjuk a táblát: „Ez a ház eladó”. Szeretnének a városba költözni, hátha jutnának ötről hatra. Hatszázezer forint adósságuk van az ingatlanon, négymillióért adnák el, s talán bent kapnának a különbözetért egy kis kertes házat.

Terepjáróval indulunk tovább, a mezőőr vezet, velünk  tart a polgármester asszony és a szociális csoport vezetője is. Sorolják az elnevezéseket: Homoki szőlő I., II., III. dűlő, Kis Krekács, Nagy Krekács, Bárószőlő, Szabadkai szőlő I., II., III. dűlő, Haleszi szőlő I., II., III. dűlő, Rózsácska, Bényei tanyák, Dolinai szőlők, Vogyiszka szőlők. Sok mindent láttak már ezeken a helyeken.

– Óriási a kereslet a lepukkant présházakra – meséli Magyar Zoltán, a mezei őrszolgálat tagja, sportedző, a Pilisi Sportegyesület elnöke. – Ahogy Budapesten felszámolják a nyomortelepek bérlakásait, megjelennek nálunk a fejvadászok, felkutatják az olcsó, lelépési pénzből megvásárolható ingatlanokat, és belekényszerítik a földönfutóvá vált embereket. Működik a megélhetési bűnözés is. Kihasználják a kiszolgáltatottakat, segítségnyújtás címén kicsalják tőlük a pénzüket. Sokan nem fizetnek, pontosabban nem tudnak fizetni kommunális adót, a szemetet inkább elássák vagy felhalmozzák az udvaron. Többszöri felszólítás ellenére sem vágják le a parlagfüvet. Tudunk olyanokról, akik lopják (lopták) az áramot. Aszfaltozott utat, villanyt, csatornát követelnek, hiszen „jár nekik”. A külterületiek közül mindmáig nagy arányban vesznek rész a közmunkaprogramban, de vannak, akik mára onnan is kikoptak, és inkább segélyekből tengődnek.

Az amúgy is szűkös viskók némelyikében nagy a zsúfoltság: tíz-tizenketten laknak benne, a pincében az öregek, a padláson a gyerekek, középen a másodgeneráció. Sokan az udvaron élik az életüket. Bálint Andrásné tárcsás mosógépe is a háza előtt zakatol, nagymosásban  van. Faágakból összekötözött kerítésén könnyen belátunk, jön elénk a biciklizárral lezárt kaput kinyitni.

– Ketten éldegélünk itt a papával – invitál beljebb.

A férfi nem tud járni, szinte ki sem kel az ágyból, egész nap a tévét nézi. Hajdanán lakatosként dolgozott, az asszony meg a fóti gyermekváros konyháján. Be kell osztaniuk a nyugdíjat és az ápolási díjat. Azért mindennap kerül főtt étel az asztalra. Az interneten találták ezt a portát, másfél millióért vették, évekig havi ötvenezerrel törlesztették. Bálintné hét felnőtt gyereket nevelt fel, tizenkét unokája van, de mind messze lakik innen, nem számíthat a segítségükre.  Mobiltelefonon tartják a kapcsolatot.

– Egyszer kértem két vödör festéket a családsegítőtől, de azt mondták, mivel a jövedelmünk fejenként eléri a 28 ezer forintot, nem kaphatunk segítséget. Akkor megfogadtam, soha többé nem kérek semmit.

Megállunk egy furcsa alakzatú építménynél, faoszlopokból, műanyag redőnyökből illesztgették össze.

– Izabella vagyok – nyújtja a kezét a szikár asszony. Amikor az élettársa meghalt, elhagyta Gárdonyt, s azóta a testvérével együtt ezen a pár négyzetméteren húzza meg magát. A kalyiba előtt betonalap maradványai látszanak, nemrég még ház állott rajta, de amikor felrobbant a gázpalack, leégett az egész. Hiába kérvényezték a hivatalnál, a helyére nem engednek újat építeni.

A sötét és pici sufniban ágy, asztal, néhány polc, ez a „hálószoba”. A másik térben konyha és műhely osztozik a zsebkendőnyi helyen. A szabadban hűtő, áram híján nem működik. Mindent saját maguk alakítottak ki. Nincs szükségük mások segítségére, de azért a télen örültek az önkormányzattól kapott öt mázsa tűzifának. Céltalanul telnek a napok errefelé. Mintha lemondtak volna az emberek az élet értelméről. Többségük elutasítja mások közeledését. Izabelláék külső házfalán látni egy faliórát. Örökké három órát mutat. Megállt az idő. Errefelé tényleg megállt.

– Sokan beletörődtek a sorsukba, nem akarnak vagy nem tudnak változtatni az életükön – mondja Jenei Ivett, a polgármesteri hivatal szociális csoportjának vezetője. – Sok esetben nem jelzik maguktól, ha problémájuk van, de magánszemélyek, civil szervezetek bejelentése alapján megtesszük a szükséges intézkedéseket.

A mindennapi megélhetési gondok, a kifogásolható lakhatási körülmények mellett leginkább a gyerekek óvodai és iskolai ellátását a legnehezebb megoldani. Be kell tartanunk a szigorú gyermekvédelmi előírásokat, de nehéz ott bármit is tenni, ahol még egy asztal, gyerekágy sincs, mert nem fér be a szobába. Ami a felnőtteket illeti: szeretnénk náluk elérni, hogy legalább a zöldséget-gyümölcsöt termeljék meg maguknak. Vetőmagokat osztottunk, de a jelentkezők közül többen nem tartották be a program elvárásait.

Persze találunk jó példákat is. Határjárásunk során eljutunk Pilis nevezetességéhez, a Hegyeki pincesorra, ahol szorgos emberek takaros borházai alkotnak láncsorokat, errefelé nem adják ki lakásként az épületeket.

Betérünk Pálinkás Sándorék Dolina 1. számú tanyájára. Valóságos oázis, példásan rendben tartott telek, tizenöt hektár gyümölcsössel körbeölelve. Nekik is meg kell küzdeniük a fennmaradásért, most a tavaszi fagyoktól rettegnek. Annak sem örülnek, hogy karnyújtásnyira tőlük épül az M4-es autópálya.

A Homoki szőlő III. dűlőben Mala Réka fiatal gazda tehenekkel akar foglalkozni. Egy pályázat jóvoltából tizenkét férőhelyes istállót épít, borjúneveldét alakít ki, sajtkészítésre alkalmas konyhát rendez be. Ahogy beindul a vállalkozása, ide költözik majd a családjával. Lelkesedése és gazdálkodása sokak számára lehet példaértékű. Bebizonyítja, hogy a külterületen is létezhetnek csodák.

– Megmentem apám örökségét – jelenti ki Szokola Tibor, aki sokáig a MOL elődjénél dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. Negyvenkét évig végzett szellemi munkát, elege lett a számítógép előtti ücsörgésből. A Homoki szőlő I. dűlőben megtalálta a nyugalmát. – Még 2000-ben költöztem át Vecsésről, azóta megvettem három szomszédos telket is. Most jutottam odáig, hogy szabályos engedélyek birtokában felújítom és kibővítem a kunyhót, kényelmesen elférek benne.

A másik présház meg majd a vendégeké lesz. Vannak szőlőlugasaim, de újabbat nem telepítek, végül is elmúltam már hatvanhat éves. A fiam úgyse művelné tovább. Hátul van baromfi és két kecske.

– Nincsenek veszélyben?

– Kecskét nem lopnak a romák, csak birkát. Azokat meg már régen elvitték...

BORZÁK TIBOR
RIPORTJA


UJVÁRI SÁNDOR
FELVÉTELEI