Volt-nincs koporsószög

A magyar felvilágosodás egyik meghatározó alakja egészen más világból érkezett – a fényes Bécsből. Mária Terézia testőrségében szolgált, de a legendárium szerint a császárnőnek ennél talán több köze is lehetett korának egyik legszebb férfijához...

A Szabolcs megyei (Tisza)Bercelen született 1747-ben, régi nemesi családba. Tízévesen íratták be a sárospataki református kollégiumba, majd elérve a 18. évet, követte bátyjait Bécsbe. A tudományokban, idegen nyelvekben csaknem teljesen járatlan ifjúnak hamarosan rá kellett ébrednie hiányosságaira, az udvari szolgálat mellett belevetette hát magát a tanulásba. Nyelveket sajátított el, filozófiával, történelemmel ismerkedett, közben itáliai tanulmányi utakat tett, s már 1772-ben megjelent a magyar felvilágosodás kezdetének tekintett Ágis tragédiája című műve, amelyet maga a császárnő is nagy elismeréssel olvasott.

Attól kezdve sorra jelentek meg a munkái. Mint méltatói írják, senki annyi igaz lelkesedéssel, annyi alapos tanulással és annyi eredménnyel nem munkálkodott hazája elmaradottságának felszámolásáért, mint Bessenyei. 1765-től 1772-ig csak leveleivel, buzdításaival mozgósított, 1772-ben azonban megindította művei sorozatát, oly termékenységgel, hogy nem egészen tíz év alatt huszonnégy munkája jelent meg nyomtatásban. Kiöregedvén a testőrségből, Mária Terézia udvari könyvtárosaként terjesztette az ismereteket.

Ám a császárnő halála után kegyvesztett lett Bécsben, s 1782-ben hazaköltözött a Bakonszeg melletti pusztakovácsi birtokára. Továbbra is sokat írt, dolgozott, de a vezérszerep már kiesett kezéből, itt írt munkáinak nagy része kéziratban maradt, azok csak halála, 1811 után jelentek meg. Kedves öreg eperfája alá temették, de a sírt a Berettyó áradásai folyton veszélyeztették, ezért azt 1882-ben harminc méterrel odébb költöztették.

Ott is nyugodott egészen 1940-ig, amikor a „Szabolcsvármegyei Bessenyei-kör a szabolcsmegyei Bessenyei-kultusz erősítése céljából elhatározta, hogy névadó patrónusának, Bessenyei Györgynek a hamvait ünnepélyes keretek között az író szülővármegyéjének székhelyére, Nyíregyházára hozatja s ott helyezze el örök pihenőre”. Nadányi alispán azzal a kikötéssel, hogy a sírban talált értékeket meg kell tartani Bihar vármegye levéltárának, meg is adta rá az engedélyt. Az exhumálást azonban alapos régészeti feltárás előzte meg, mert 1810 körül a birtok egyik gazdatisztjét is oda temették, a költő hívei pedig természetesen nem szerették volna összekeverni a két sírt. A két megye előkelőségeinek jelenlétében dr. Törő István járási tisztiorvos vezetésével még az év május 2-án megtörtént az exhumálás. A költő testét kettős pléhkoporsóba helyezték, majd a szabolcsi megyeszékhelyen méltóképpen eltemették, az exhumáláskor készült jegyzőkönyv egyik példánya pedig Bihar vármegye levéltárába került. Ott is pihent 77 éven át, amikor dr. Szálkai Tamás levéltáros az irattár rendezése során rábukkant.

– Íme, a jegyzőkönyv – húz fehér kesztyűt a debreceni levéltáros, s tesz az asztalra egy sárga borítékot, amelyből kiemel egy három-négy oldalas, írógéppel sűrűn teleírt iratot. – Részletesen beszámol a sír felbontásának körülményeiről, s tudósít arról is, hogy az időközben elporladt koponya kivételével a csontvázat a föld teljes mértékben megőrizte.

Az első, 1882-es exhumáláskor is említett hajból és a költővel együtt eltemetett süvegéből is maradt néhány foszlány. A koporsó persze elporladt, csupán a koporsószegek maradtak meg. Az exhumálást vezető tisztiorvos nagyon alapos munkát végzett, a megtalált csontokat is lemérte, a 45 centis lábszárcsontból pedig megállapította, hogy egykori gazdája 182–184 centiméter magas lehetett. Valóságos dalia, mint a császári testőrök általában.

A boríték a jegyzőkönyvön kívül tartogatott mást is: egy rozsdaette, mára szinte teljesen elporladt koporsószöget. Szálkai Tamás szerint az a kihantoláskor jelen lévő bihari levéltáros, Bessenyei nagy tisztelője, Nadányi Zoltán révén került az archívumba. Higgyék el, az a kis elporladt vasdarab is alaposan megmozgatja az ember képzeletét!