Csíksomlyói örömünnep

A székelyek örömünnepet ültek 1567-ben, éppen pünkösd szombatján.

A közkeletű história szerint János Zsigmond erdélyi fejedelem mindent megtett azért, hogy a katolikus székelyeket unitárius hitre térítse, ha kell, fegyverrel is. István gyergyóalfalusi pap azonban ellenállásra buzdította a híveket, és felszólítására nem csupán a férfiak ragadtak fegyvert, de egy leírás szerint még az asszonyok is fogták alkalmatos konyhai eszközeiket, és bőszen csatába indultak. A leányok pedig leengedték a hajukat, hogy még félelmetesebbnek lássa őket az ellenség.

Csak a betegeket, az öregeket és a gyerekeket hagyták hátra a kegytemplomnál, ők imádkozva kérték Mária segítségét a protestánsok ellen hadakozóknak. Nem hiába, ugyanis az uralkodó seregeit megfutamították a hithű katolikus csíki székelyek.

A győzelmet viruló zöld ágakat lobogtatva ünnepelte a nép. Ahogy egy erdélyi püspök írta két évszázada:

„Ennek emlékezetére pünkösd szombatján ama részek megszámlálhatatlan népe megy a templomba minden évben nyilvános hitvallást téve, eddig magukat minden eretnek fertőzéstől megőrizték.” A diadalmas hargitai csata emlékére tartják tehát a csíksomlyói zarándoklatot, idén immár 450. éve.

Vajon miért nincs nyoma ennek a csatának a történelmi forrásokban?

Erre is keresik a választ a kutatók jó néhány évszázada. Már az 1800-as években úgy gondolta Simén Domokos erdélyi unitárius lelkész, hogy az egész ütközet a mondák ködébe vész, mivel János Zsigmond nem ontott vért a protestáns hit terjesztéséért. Mások szerint ez az esemény nem más, mint „fölcicomázott legenda”, amelyet utóbb színeztek ki, annál is inkább, mert sem halom, sem kereszt nem emlékeztet az elesett áldozatokra. Mohay Tamás – aki a csíksomlyói pünkösdi búcsújárás eredettörténetét kutatja – néhány éve megjelent könyvében arról ír: bár sokan mint hiteles eseményt említik e csatát, annak ismert leírásai csak az 1700-as évekből, azaz jó 200 évvel későbbről származnak.

A neves néprajzkutató mégis nyitva hagyja a kérdést, s azt írja: „Elvileg természetesen nem lehet kizárni újabb adatok felszínre kerülését.” Sosem lehet tudni, rábukkannak-e még olyan forrásokra, amelyek igazolják, hogy valóban megesett a csata, érdemes hát buzgón tanulmányozni a XVI. századi erdélyi történelmet.

Akár hadakoztak a hitüket védő csíkiak 1567-ben, akár nem, a csíksomlyói zarándoklat története több száz évre tekint vissza. Az újabb források szerint már a 17. század közepén pünkösdi búcsújárást tartottak ott. Egy korabeli feljegyzés nem csupán a búcsúról szól, de arra is panaszkodik, igen nagy a paphiány, és emiatt kénytelenek eltűrni, hogy egyes papok nősülésre adják a fejüket.

Egy 1722-es kéziratban pedig ez áll Csíksomlyóról: „híressé teszi azt áhítatos hívek nagy sokasága, mely pünkösd szent ünnepén idegen országokból is odasereglik.

Az ott megnyilvánuló buzgóság és ájtatosság miatt méltán nevezi sok hívő kis Rómának.” Később megemlékeznek arról is, hogy „ott áll a Boldogságos Szűznek igen régi szobra, amint bal karján a kisded Jézust tartja”.

A zarándoklat magasztos dolog, de voltak idők, amikor a búcsújárás elveszteni látszott vallásos jellegét.

Az 1800-as évek végén már azért aggódtak, hogy túl sok az árus, a vásározó komédiás meg a csepűrágó népség, s a pálinkabódék meg sörcsarnokok is elvonják a nép figyelmét az ünnepről.

A két világháború között pedig a szegényügy rendezetlenségét mutatta a kortársak szerint, hogy a kegytemplom környékén koldusok hada vert tanyát, s köztük igen sok volt a hadirokkant, akik csonkjaikat mutogatva könyörögtek alamizsnáért.

Az utolsó, évszázados hagyományok szerinti búcsújárást 1949-ben tartották, ekkor Márton Áron püspök a csángó legények élő láncától védve, lóháton vonult be Gyimesből.

Beszédében a szorongató egyházellenességről is szólt: „Tavaly óta nehéz körülmények közé kerültünk. Nincs más, ki védelmet adjon, csak az Isten, ő mindenkor és minden ellen megvéd.”

A püspököt – akinek boldoggá avatási pere jelenleg még folyik – hamarosan tőrbe csalták, és letartóztatták. A búcsúban, mely mindig közösségi élmény volt és a hit összetartó erejét mutatta, azért bizakodva szólt a hívekhez: „Ostromlott vár vagyunk, de van, aki megvédelmezzen.”