Krisztus testén a láb - Nem kényeskedhetnek, habozás nélkül segítenek

Azt tartják, az Üdvhadsereg olyan, mint Krisztus testén a láb. Az a legkoszosabb. Követői szerint aki a kapujukon belép, azért felelősséggel tartoznak, legyen az bántalmazott nő, hajléktalan, alkoholista, börtönviselt vagy mélyszegénységben élő számkivetett. Hármas jelmondatukhoz szigorúan tartják magukat: levest, szappant, üdvösséget. Először ételt adnak a rászorulónak, aztán szappant, és utána foglalkoznak a lelki életével.

– Korábban egy másik gyülekezetbe jártam, de az Üdvhadsereg az egyik leggyakorlatiasabb egyház, tagjai ott vannak az emberek között, tevőlegesen. Számukra a hit és a cselekedet elválaszthatatlan. Ezért csatlakoztam hozzájuk – mondja Kun Hajnalka, az Új Reménység Háza Férfi Hajléktalanszálló vezetője. Húsz évvel ezelőtt egy hívő házaspár javasolta neki, ha valóban a Biblia szavai szerint kíván élni, keresse föl az Üdvhadsereget. Mint a legtöbb emberben, előtte is egy hadsereg „rémképe” jelent meg, amelyet szigor és alárendeltség jellemez.

De erős volt benne a kíváncsiság, s hamar megtapasztalta, hogy az üdvösség hadserege bújik meg a név mögött, ahol Krisztus katonái munkálkodnak. A Biblia az egyetlen fegyverük, harcuk pedig a lelkek megmentéséért folytatott küzdelem.

Az Üdvhadsereget 1865-ben Angliában alapította William Booth metodista lelkész, aki szilárdan hitte, hogy a keresztény szolgálatnak szerves része a szociális igazságtalanság és a nyomorúság elleni harc. Azt vallotta, nem elég a templomokban prédikálni, cselekedni kell.

Tanait nem nézte jó szemmel az egyház, és kitagadta soraiból. Booth nem hátrált meg, feleségével hajléktalanszállókat, népkonyhákat, szociális foglalkoztatókat kezdett üzemeltetni, mezőgazdasági tanfolyamokat indított. Magyarországon elég későn, 1924-ben bontott zászlót az Üdvhadsereg külföldi tisztek segítségével. Hamarosan harminc segítő központ jött létre országszerte.

Az államosítások után 1994-ben kapta vissza a szervezet azt a fővárosi ingatlant, amelyben most az Új Reménység Háza működik. A frissen vakolt, emeletes épület ma is kirí a környezetében roskadozó házak közül, ahol a mélyszegénységben élők húzzák meg magukat. A ház olyan, mint egy kis oázis, a belső udvart virágoskertek, lila akácok díszítik, mintha némi színt akarnának vinni a népkonyhára vagy a hajléktalanszállóra érkezők mindennapjaiba.

Ez valószínűleg meg is történik, mert az Üdvhadsereg alapelve, hogy minden intézményben emberhez méltó körülményeket kell teremteni.

Éppen vége az ebédosztásnak, ma bableves volt sült kolbásszal és kenyérrel. Itt olyan nincs, hogy valaki ne kapjon egy tál meleg ételt. Lehet bármilyen szakadt vagy ápolatlan, de a nincstelen részeg sem maradhat éhen: a szociális munkások kiviszik neki az udvarra az ebédet, ezzel kerülik el az esetleges konfliktusokat. Naponta 250 ember fordul meg a népkonyhán, sokaknak ez az egyetlen támasz az életükben.

– Nem ítélkezhetünk senki fölött, hogy miért jutott ilyen sorsra. Ugyanúgy megfordulnak itt színészek, szobrászok, többdiplomások, mint nyolc általánost végzett emberek. És soha nem lehet tudni, kiben mit indít el a hittel teli támogatásunk – érvel Kun Hajnalka, aki katonai rangban van a szervezetnél. Férje a szervezet zenekarának a vezetője. Szerinte elkél itt a női lágyság, de alapvetően férfi vezetőre lenne szükség. – A szállón időnként rendőrök razziáznak, leginkább éjjel, nemegyszer bilincsben visznek el körözött embereket. Igaz, a többi szállóhoz képest ez nyugodtnak számít. Nemrég egy 82 éves bácsi jött hozzánk azzal, hogy egy idősotthonból szökött ide, mert itt jobb a koszt. Drámai megélni, hogy mind több idős szorul a mi ételünkre és a mi hajlékunkra.

Minden bentlakó mellett van egy szociális munkás, aki rendszeresen beszélget az ellátottal, nemcsak lelkiségről és hitről, hanem arról is, hogyan tudna munkát találni, felvenni a kapcsolatot a családjával, vagy mi kellene ahhoz, hogy az életének legalább egy része rendeződjön. Jaczina Attila szociális munkás arról beszél, milyen mély kapcsolat alakul ki náluk egy-egy rászorulóval.

Tudja, hiszen 16 éve dolgozik itt.

– Az egyikük rákos lett, mi voltunk mellette a hosszú szenvedés alatt, testvérként. Egy 40 éves fiatal férfi a szállón halt meg egyik pillanatról a másikra, csak az Üdvhadsereg alkalmazottai álltak a sírja mellett. Egyfajta misszionárius munkát végzünk, Krisztus kegyelméből. Hogy hányan álltak talpra a 16 évem alatt? Az én gondozottaim közül három embernek lett saját lakása, de lelkileg többen felálltak. Mások megszabadultak az alkoholtól, munkát találtak.

A szállón a 8-10 ágyas szobák világosak, fából készült fekhelyeken húzhatják meg magukat a rászorulók, és mindenkinek jut saját szekrény. A közös konyha ragyog a tisztaságtól, pedig férfiak uralják a terepet, akik nem ódzkodnak főzőkanalat venni a kezükbe. Ínycsiklandó illatok terjengenek, éppen kolbász és krumpli sül az egyik serpenyőben. A „szakács” nem akar nyilatkozni, nem szeretné, ha bárki is fölismerné az újságban.

Sokaknak megváltás a ház, de a legtöbben nehezen fogadják el, hogy így kell élniük. Így van ezzel az 59 éves Lakatos Kálmán is, aki valamikor jól menő vendéglátós volt, több ingatlan boldog tulajdonosa.

– Hogy jutott idáig?

– Kanadába mentem a családommal, mindenemet pénzzé tettem. A feleségem átvert, kisemmizett.

– Mióta él így?

– Tizenkét éve – mondja összetörten. Szívbeteg lett, asztmás, a fél tüdeje leszakadt. Egészségi állapota miatt most egy kétágyas, alig tizenöt négyzetméteres szobában lakik másodmagával. Fenyőbútorok itt is, az ágya végében egy hűtőszekrény, a sarokban mosdókagyló, mellette rezsó. Kicsit arrébb egy kottatartó állvány, a szobatársáé.

– Dolgozom most is, portás és recepciós vagyok egy hostelben. A lányom 75 százalékos rokkant, őt kell támogatnom. A hit? Régen hittem, de ma már nem tudok – mondja az ágya szélén kuporogva.

Pedig éppen a „lakásukkal” szemben van az imaszoba, bárki bármikor behúzódhat itt a gondolataival összezárva. Sőt, nem csak imaszoba van a ház területén, de egy óriási imaterem is, ahol rendszeresen tartanak istentiszteletet.

Vecsey Béla és felesége, Enikő a józsefvárosi gyülekezet vezetői, pontosabban kapitányai. Az Üdvhadseregnél házaspárok, de egyedülálló nők vagy férfiak is lehetnek lelkészek, a lényeg az Isten iránti elkötelezettség. Enikő és Béla kapitányi egyenruhában ül az imateremben, ahol csak a falon lévő hatalmas kereszt emlékeztet arra, hol is vagyunk. Túlburjánzó díszleteknek nyomuk sincs, a sarokban a szervezet zászlaja áll méltóságteljesen.

– A Malévnál dolgoztunk, ateistaként éltük az életünket – meséli Enikő. – A gyes után nem vettek vissza, merthogy az öt gyerekünk közül valamelyik mindig beteg lesz, nem tudom majd ellátni a munkámat. Nagyon nehéz anyagi körülmények közé kerültünk, akkor mondta egy szociális gondozó, hogy az Üdvhadsereg ingyen oszt ételt a közelben, éljünk a lehetőséggel. Hatalmas lelki támogatást kaptunk tőlük, szép lassan az életünk része lett a szervezet. Megtértünk, majd elvégeztünk egy 12 alkalmas tanítást, amivel katonák, vagyis tagok lehettünk. Sokan azt mondták a környezetünkben, ez csupán egy hóbort. De hamarosan elhívást kaptunk Istentől. Azt, hogy ki méltó lelkésznek, több vezető tiszt dönti el – minket annak találtak a feladatra, elvégeztük a teológiai főiskolát.

A férje arról beszél, hogy mekkora felelősséggel jár ez a munka. A vasárnapi istentiszteletekre bárki betérhet, de vannak, akik megrettennek attól, hogy itt nem csak jól és tisztán öltözött emberek vágyják a lelki vigaszt.

Az Üdvhadsereg több mint százezer alkalmazottja a világ 118 országában nyújt naponta testi-lelki segítséget a rászorulóknak. Hazánkban a rendszerváltozás után lassan növekedett a létszám. Ha megkérdezem, miért, a válasz ugyanaz: a szavak csak üres frázisok, nálunk cselekedni kell. Ezt viszont kevesen vállalják. A tagok nem ihatnak alkoholt és nem dohányozhatnak – van, aki ezzel nem tud megbirkózni.

Az országban hat szociális intézményt és nyolc gyülekezetet működtetnek. A legtöbben alkalmazottként dolgoznak, más-más gyülekezetbe járnak, de az Üdvhadsereg filozófiája rengeteg pluszt jelent az életükben.

Mindenki egyenruhában jár, ezzel is az egyenlőséget hirdetik. Intézményei fenntartásához az Üdvhadsereg állami támogatást kap, de olyan nemzetközi szervezetről van szó, ahol hatalmas az összefogás. Azokat az országokat, amelyekben a kommunizmus után indult újra a munka, az Üdvhadseregen belül úgy szervezték territóriumokba, hogy mindenki mellé jusson egy támogató, tapasztalt, tőkeerős szervezet is. Így került Magyarország Svájc és Ausztria „védőszárnyai alá”, ahonnan nemcsak gyakorlati, hanem komoly anyagi segítséget is kap.

Jól látszik mindez az immár 22 éve működő Fény Háza Családok Átmeneti Otthonában. Mintha egy négycsillagos panzióba lépnénk, az előtérben kényelmes kanapék, burjánzó virágok. Fentről, a hatalmas üvegtetőn beáramló fény jelzi, Isten lát és megsegít. A Fény Házában anyák kapnak menedéket a gyermekeikkel. Mali Eleonóra, az intézmény vezetője szerint a bántalmazott édesanyák és gyermekeik mellett egyre több szociális válsághelyzetbe került rászoruló fordul hozzájuk segítségért.

– A legtöbb anya megdöbben, amikor meglátja, mennyire újszerű és modern az otthon. Némelyek számára ez könnyű megszokást, beilleszkedést jelent, másokat pedig feszélyez – mondja a szociális munkás szakon végzett Eleonóra.

A konyhában kondenzációs főzőlapok, digitális sütő, olyan az egész, akár egy IKEA-katalógusban. Nők uralják a terepet, mégis ételmaradványok, hátrahagyott joghurtospoharak hevernek itt-ott. A tágas konyha ellenére előfordul, hogy a lakók konfliktusba keverednek egymással, hol vélt, hol valós problémák miatt. „Nőkkel nem mindig könnyű” – hangzik el halkan. Minden családnak külön fürdővel egybeépített szobája van, a berendezésről az Üdvhadsereg gondoskodik. Az alagsorban mosókonyha a legmodernebb gépekkel, a mellette lévő helyiségben mindenkinek lakattal zárható fagyasztója és szekrénye van.

– Nekem ez a paradicsom. Miután a férjem elhagyott egy másik nő miatt, a három lányommal az anyósomhoz költöztünk, egy bérház szoba-konyhás lakásába. A közös fürdő a folyosó végén volt, tucatnyian használtuk. Miután az apósom rákos lett, nem bírtam pszichésen. Ide jöttem a gyerekeimmel – mondja a 40 éves Kelemen Zita zavartan, szégyelli, hogy nem tudta másképpen megoldani az életét. – Elkezdtem iskolába járni, élelmiszer- és vegyiáru-eladónak tanulok, hamarosan vizsgázom. A vizsgadíjamat az Üdvhadsereg fizeti, nekem nem telne rá. Rendszeresen megyek a gyülekezetbe, a hit sok erőt ad. Itt olyan gyakorlati és lelki segítséget kap az ember, hogy megtanulja: mindig fel lehet állni. Remélem, sikerülni fog.


BICZÓ HENRIETT
RIPORTJA

NÉMETH
ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI