Nem viszi haza a drámát

Pezsgőt ugyan sosem ittak a cipőjéből a hódolói, de színésznőként igazi tisztelet övezi Egerben, ahol csaknem 30 éve játszik. Láthatták a helybeliek operettprimadonnaként és Hókirálynőként tündökölni, máskor lélektani drámákban és történelmi darabokban tűnt fel – mint Széchenyi hitvese vagy Madách Imre anyja –, nyaranta pedig a Pinceszínház produkcióiban szerepel.

A kisvárosi népszerűségnek olykor praktikus előnyét is látja: a hentes biztosan nem sózza rá a mócsingos húst, és ha kora reggel leszalad vásárolni, hogy a próba vagy előadás előtt megfőzzön a családjának, a pénztáros lány lelkesen köszönti a boltban. Dimanopulu Afrodité nem bánta meg, hogy 1988-ban hallgatott a hívó szóra, és vidékre szerződött a férjével együtt, az egri Gárdonyi Géza Színház akkor frissen alakult fiatal társulatához.

– A főiskolai tanáraim nógattak, hogy maradjak a fővárosban, nekem pesti színésznőnek kell lennem. Valahogy mégsem volt kedvem sorba állni a szobalányszerepekért, ezért is döntöttem úgy, hogy Egerbe szerződök, követve a férjemet. Akkor alakult itt az önálló, fiatal társulat, és éreztük, hogy minden figyelem ránk szegeződik. Rengeteg lehetőséget kaptunk – meséli az Aase-díjas színésznő. A díjat Gobbi Hilda alapította azoknak, akik epizódszerepekben csillogtatják meg képességeiket. Az egri színésznőre ez csak részben igaz, ugyanis számos főszerepben láthatta a közönség. Énektudásának hála a népszerű operettek színlapján is feltűnik a neve, legutóbb például a Lili bárónőben Illésházy Agátha grófnő szerepét kapta.

Tudja persze, hogy sokan lesajnálják az operett műfaját, de biztos benne: mindenkiben ott lakik titkon a gyermek, aki szurkol, hogy a királyfi elnyerje a királylány kezét.

– Édesapám Görögországban született, és 1948-ban még gyerek volt, amikor vonatra rakták, hogy kimentsék a polgárháborús szülőhazájából – meséli görög származásáról. – Álltak a vasútállomáson, a nővérével szorongatták egymás kezét, aztán valahogy szétszakította őket a tömeg. Elsodródtak egymástól, édesapám egy Magyarországra induló vonatra került, a nővérét pedig Romániába vitték. Hiába kiabáltak a vonatablakból, a két szerelvény ellentétes irányba robogott.

Apám állami gondozásba került, és csak 18 évesen találta meg a szüleit a Vöröskereszt segítségével. Saját erőből lett villamosmérnök, és feleségül vette az anyukámat, aki 6 évesen maradt árva. Sok fájdalmat megélt két ember kötötte így össze az életét.

A színésznő életéből már kimaradtak a nagy drámák: a természet közelségében élnek Szilvásváradon, három évtizedes házasságban. A férje, Várhelyi Dénes lovaglásban és vívásban is jeleskedik, feltűnt a Kincsem című filmben is.

Hogyan éli meg egy vidéki színészházaspár a világ változását?

– Nem vagyok az a típus, aki hazaviszi a szerepeit. A gyermekeink sem a színészbüfében nőttek fel. Az öltözőben lemosom a sminket és leteszem a szerepemet, otthon nem a darabot vitatjuk reggeltől estig, talán bele is bolondulnánk. Arról azért néha beszélünk, hogy mennyit romlott a szakmánk megítélése három évtized alatt. Amikor mi kezdtük a pályánkat, még rang volt színésznek lenni. Mára pénzközpontú lett a világ, és eluralkodott a televízió. Másnap azt beszélik az üzletben az emberek, hogy mit villantott a képernyőn az aktuális valóságshow sztárocskája, és nem azt, milyen remek volt az előző esti színházi előadás...