Rádiójeltől a gyöngyfarmig

A hajó híradósa morzejeleket küld az éterbe, remélve, hogy csak úszik egy hajó a közelben, amely rendelkezik a gyógyításhoz szükséges felszereléssel. És igen! A láthatáron hamarosan feltűnik egy, aztán egy másik, és így, nemzetközi segítséggel sikerül megmenteni a legénység életét.

A történet mai szemmel olvasva egyszerűnek tűnik, láttunk ilyen filmet már néhányat, ám az ötvenes években egy miskolci kisfiú, Bielek Elemér gondolatait napokig betöltötte. Főleg az a bizonyos titokzatos rövidhullámú adóvevő készülék, amely által sikerült kapcsolatot teremteni az ismeretlen messzeséggel. Ha ezt ő is kipróbálhatná...

Kipróbálta – és ez meghatározta az életét.

Miskolcon üldögélünk a Mikes Kelemen utca egyik társasházának udvarán, a napernyő nyújtotta kellemes árnyékban. Mellettünk égbe nyúló antenna, amelynek magasságát megsaccolni sem tudom. Egy gyermekkori álom beteljesülésének eszköze. Mellettem a ma már 74 éves Bielek Elemér avat be gazdag életének részleteibe. – Megnéztem még vagy tucatszor a filmet, aztán hozzákezdtem a terveim megvalósításához.

Vagyis kapcsolatot teremteni a titokzatos távoli világgal. Az ehhez szükséges némi „előtanulmányra” ekkor már szert tett a kisfiú, igaz, nem a rádiózás világából – hanem nyelvismeretből. Az angol ugyanis már akkor is elengedhetetlenül szükséges volt ehhez, ez pedig Elemérnek az apanyelve volt. Igen, így, szó szerint értve, ugyanis az édesapja ezen a nyelven társalgott vele, esténként pedig mese gyanánt a National Geographic számaiból olvasott fel neki. Az édesapának pedig igazán természetes volt Shakespeare nyelvének ismerete: annak idején évekig építette a vasutat a Dél-afrikai Köztársaságban.

Elemér tehát angolul tudott, viszont híján volt egy vevőkészüléknek. De annak sem sokáig, mert fabrikált egy afféle telepes rádiót, amelyen olyan „ellenséges” adókat is hallgathattak, mint az Amerika Hangja. Közben készségszinten elsajátította a morzejeleket, és a fizikatanára ajánlásával beiratkozott a MÖHOSZ-ba.

Ez a rövidítés bizonyára csak az idős olvasóink számára jelent valamit, ám ha azt írom, hogy MHSZ, akkor már többen bólintanak. Nos, a kisfiú itt ismerkedett a rádióamatőrök világával, s hamarosan egyre távolabbi országok hozzá hasonló fanatikusaival teremthetett kapcsolatot.

Mit ér azonban a rádiózás, ha arra csak a klubban van lehetőség? Különösen, hogy amikor nálunk nappal van, náluk éjszaka, amikor minden rendes ember alszik – vagy legalábbis nem a rádió mellett tölti az idejét… Ezen ne múljék, a kamasz fiú egy kis kuckót rendezhetett be otthon, és egyre többször könyörögte ki az édesanyjától a lehetőséget az éjszakai jelvadászatra.

Előtte azonban erős fogadalmat kellett tennie, hogy csak ártalmatlan témákról pötyög a jeladón, nehogy a vasfüggönyön túlra olyan információk jussanak, amelyek rést ütnének a népi hatalom amúgy bevehetetlen bástyáján…

Nos, ez ellen vétett Elemér, önkéntelenül is.

– Most mutasd meg, mit tudsz – állított be egy este a kenyerét a miskolci kohászatnál fordítóként kereső édesapa valamikor a forradalom leverése utáni időszakban.

Az egyik munkatársa vérzékenységben szenvedő gyermekének volt szüksége nehezen beszerezhető gyógyszerre, mégpedig nagyon sürgősen. Mint a filmben a matrózoknak… Elemér azon nyomban az adóvevő készülékéhez pattant, és addig fel sem állt, amíg szét nem kürtölte a világnak a segítségkérő üzenetet. A gyógyszer pedig napokon belül meg is érkezett Svájcból.

Mint ahogy a nyomozók is a házhoz. Mert ugye, arról volt szó, hogy olyan kényes információkat nem kürtölünk világgá, mint hogy a munkásosztály paradicsomában a dolgozó nép egyik gyermekének gyógyításához szükséges orvosság nem áll rendelkezésre…

A következmény nem marad el: tizenkét év alatt nyolcszor utasítják el a kérelmét az önálló adó engedélyezésére. Míg végül 1969-ben megépülhetett a ma is látható torony.

Közben sok minden történt Elemérrel. Például kirúgták a gimnáziumból.

– Pajkos voltam – válaszolja röviden, amikor az okot firtatom. Innen a villamosipari technikumba vezetett az útja, majd a Műegyetemre, ahol negyedéves hallgató korában lehetősége adódott a bécsi egyetemre beiratkozni és közgazdaságot hallgatni.

Nem fért azonban ott sem a bőrébe, a sajátja helyett két diáknak is írta a doktori értekezését, aminek a híre megint csak az itthoni éber fülekbe jutott. Útlevél bevonva, Elemér pedig ülhetett ismét itthon a fenekén, a közgazdászi diplomájával a zsebében. Ekkor már lassan a nyolcvanas éveket írjuk, majd elérkezik a vegyes vállalatok alapításának kora, amikor a korábbiaknál is nagyobb szükség van a nyelvtudásra. Elemér fordítóirodát nyit – az országban az elsőt –, és annyit dolgozhat, amennyit csak tud. Anyagilag sem jár rosszul, egy dolog hibádzik csak: módfelett utálja azt, amit csinál.

És ekkor érkezett el a rendszerváltás ideje, ami által ismét kinyílt a világ a hozzá hasonló kalandvágyók számára is. Mert mindig is arra vágyott, hogy személyesen is megismerje azokat, akikkel annyi éjszakát eltöltött – úgy húszezer kilométernyire egymástól. Az életüket, a szokásaikat, a tájakat. A szerelme a Csendes-óceán közepe, az úgynevezett Polinéz-háromszög, Hawaii, Új-Zéland és a Húsvét-szigetek közötti csekély néhány millió négyzetkilométer.

Elemér pedig búcsút intett feleségének és 10 éves kislányának, hónapokra eltűnt a messzeségben. Nem egyszer, de sokszor. Vitte magával a szintén kalandvágyó barátját – no és a felszerelését. Mert az ismerkedés a világgal persze csupán a mellékterméke volt az igazi megmérettetésnek, a rádiózásnak a világ másik feléről.

Napokat tölthetnénk Elemér társaságában, akkor sem fogyna ki az élményei taglalásából. Olyan helyeken járt, ahol korábban magyar még nemigen, hiszen miért is ment volna: utazási irodáknak csak néhány sziget a célpontjuk. Ismerkedett az egzotikumokkal, s közben küzdött a lehetőségek megtalálásával, a felszerelése célba juttatásával, a kapcsolat felvételével más amatőr rádióssal.

Aki pedig sokat jár, sok veszélynek is van kitéve, kígyómarástól kezdve darazsak fullánkjaiig. Ám Elemér mindig felkelt, továbblépett.

Talán a negyedik nagy utazása lehetett, amelynek során a jeladás művészetét éppen a Cook-szigeteken gyakorolta. Ez a hely oly messze van, hogy ha még távolabb utaznánk, ismét közelebb kerülnénk Magyarországhoz. Nos, a sziget a gyöngyfarmjairól is nevezetes. Ugyanis az igazgyöngy, vagyis az, amikor a búvár lebukik a mélybe és felhozza a csodálatos gyöngyöt rejtő kagylót, ma már csak elvétve fordul elő: körülbelül minden százhúszezredik kagylóban található gyöngy, „hála” az ember rendületlen kagylógyilkolásának. Elemér tanulmányozta a gyöngyfarm számunkra egzotikus munkáját, amikor a tulaj kerek perec nekiszegezte a kérdést: lenne-e a gyöngyei európai forgalmazója?

Ő pedig hosszas töprengés és a témában való elmélyedés után igent mondott. Ennek részleteire nem veszteget időt, viszont annyit azért elárul, hogy mesés jövedelemre tett szert. Mégsem él luxuskörülmények között, mert ő már csak olyan, hogy a könnyen jött pénze könnyen is megy.

Az üzlet ma már korántsem akkora, mint volt annak idején, ugyanis a kínaiak kimunkálták, miképpen lehet a tenyésztett gyöngy selejtjéből is eladható terméket varázsolni. Horribilis összegért felvásárolták a gyöngyfarmerek elfekvő készleteit, amit aztán még nagyobb haszonnal adtak tovább, elárasztva a világot gyönggyel.

Mindez Elemér számára már a múlté. Bolyongásait a világban befejezte, a gyöngyöket is hagyja másnak, idős korára visszahúzódott Mikes Kelemen utcai otthona falai közé, ahonnan persze tartja a kapcsolatot a világgal – mint valamikor ifjú korában. Közben betegséggel küzd, és a legérdekesebb kalandjait tartalmazó könyvön dolgozik, mert szeretne nyomot hagyni maga után. Valamit átnyújtani az utókornak gazdag élete kimeríthetetlen tárházából.