Áradtak a levelek: ismételjék meg a Térden állva jövök hozzád című Gianni Morandi-filmet

1947.
Itt a lista! – vers.
„Elkészült a kommunista / választási lista: / ókuláját minden öreg / jól megigazítsa! /
Ilyen csudát úgy se látott / akármilyen fajta, / kettőszáznégy parasztembert / olvashat meg rajta. /
Kettőszáznégy parasztember, / ez aztán a lista, / híre, neve mindahánynak / mint a kristály: tiszta. /
Nem hiába éri őket / tisztesség, dicséret, / becsülettel szolgálták / a drága magyar népet."

1957.
Három évvel ezelőtt feleségem a bajai városi kórházban szült, s öt napot töltött ott. Annak rendje és módja szerint vették fel a nejemet, SZTK-betegként ápolták.
Most, három év elteltével, újabb beteglapot kérnek tőlem, de mivel jelenleg nem állami vállalatnál dolgozom, nincs beteglapom.
A kórházat ez nem érdekli, 405 forintot kér, s ha nem fizetek, fenyegetnek, pert indítanak ellenem.

1967.
Július 22-én, nyolcvanéves korában elhunyt Kassák Lajos Kossuth-díjas író, költő, műfordító, képzőművész. Négy hónappal ezelőtt, születésnapján még köszönthettük a legendás munkabírású művészt – ma már csak a kegyelet hangján tiszteleghetünk az immár befejezett életműve előtt. Minek volt nagyobb? Költőnek, írónak, festőnek? A műítészek ezt bizonnyal sokáig vitatják még, de miért is válnék szelíd, csendes tóvá egy olyan életmű, amely születése közben szüntelen hullámokat vert, vitákat kavart?

1977.
Áradnak a levelek a televízióba: ki szép szóval kéri, ki az „asztalra ütve” követeli, ismételjék meg a Térden állva jövök hozzád című Gianni Morandi-filmet. Máskor is megszólal a közvélemény, nem is kellene fennakadni ezen, ha a levélírók zöme nem a tizenévesek korosztályából kerülne ki. Némelyikük nem csak kér, de egyenesen úgy fogalmaz: „Nem tudom, mi lesz velem, ha ezt a filmet még egyszer nem láthatom…” Az idősebb korosztályt még csak megérteném, hiszen bizonyára nosztalgiát kelt a film, no, de a fiatalok? Őket vajon mi mozgatja?

1987.
Mennyit ér egy magyar futballista? Amikor Bálint László, majd Fazekas László külföldre szegődött, még titkolták az illetékesek, hogy mennyit markoltak fel értük. Ez már a múlté, tehát a számok, dollárban. Szendrei 40 ezerért ment a spanyol Malagába. Péter Zoltán a bécsi Wienna játékosa lett 140 ezerért. Détáriért kétmilliót fizettek, a pécsi Mészárosért 350 ezret adtak, Garabáért 150 ezret tett az asztalra egy francia csapat.

1997.
A hajó megállt a Balaton közepén. Egy matróz az újonnan vásárolt reprezentációs vödörbe vizet merített, amit letett a kapitány elé. Az kimert belőle egy pohárral, amit átadott Lotz Károly miniszternek, aki a poharat széles mosollyal vette át. Először megvizsgálta a színét, az állagát, miközben bizonyára átfutott az agyán: mi lesz, ha összeszed egy jó kis hasmenést, de aztán ivott. Látványosan hajtotta fel a vizet, hogy a fotósok kedvükre kattintgassák a gépeiket. Meg kell tennem, gondolta közben az államférfi, hiszen a nemzet idegenforgalmáról van szó. Lesz, ami lesz, megiszom. És megitta.

2007.
Vigyázó szemek vizslatnak a kerítés résein át: vajon milyen körülmények között tartják kutyáikat a háziak. Ahol gond van, ott intézkednek. Sokszor a szomszédok, a járókelők hívják fel az állatvédők figyelmét egy-egy kirívó esetre. A néhány éve bevezetett állatvédelmi törvény lehetővé tette a szigorúbb fellépést azokkal szemben, akik méltatlanul bánnak állataikkal. Azonban a törvény ellenőrzésére nincs elég ereje a rendőrségnek. A megoldást azok az alapítványi formában működő menhelyek jelentik, amelyek önkénteseik révén vállalják a jelzőrendszer szerepét. Az ország első állatrendőrsége Kecskeméten, a Mentsvár Alapítványnál működik.