Széchenyi Bedepusztán

Bedepuszta alig 70 kilométerre van Budapesttől. Nem is igazán falu: a 170 lelkes Kisbárkány külterülete. Ha nem nézzük az út menti házakat, a lepukkant gazdaságokat és az úton átrohanó pucér kisgyerekeket, akár Toscanában is érezhetnénk magunkat. Tudniillik Nógrád, az egyik legszegényebb megye, gyönyörű. Errefelé pedig nem egyszerűen szép, hanem lélegzetelállítóan az.

Nem csoda, hogy Elroy Thümmler tíz évvel ezelőtt egy csapásra beleszeretett. „1997-ben jöttem először Magyarországra, még diákként. Utáltam az egészet: Budapest szürke és büdös volt, a taxisok állandóan átvertek, úgyhogy elhatároztam, elhúzok vidékre. Behunyt szemmel böktem rá a térképen Kecskemétre. Egész más világ volt, egy csapásra beleszerettem a vidéki emberekbe.”

Olyannyira, hogy két évvel később már büszke tulajdonosa egy alföldi tanyának: puszta, puszta, puszta, ameddig a szem ellát, és sehol egy szomszéd. „Ez az az érzés, ami miatt a hollandok idevágynak. A zsúfolt városok után egy kis csend és nyugalom.”

Az amszterdami képregényboltosnak azonban mégsem jött be a tanyasi élet. „Fantasztikus volt ott; amikor jöttek a haverok, buliztunk, pihentünk. De amíg otthon voltam Amszterdamban, itt szétloptak mindent. Ma úgy mondanám, fenntarthatatlan életforma volt.” 

A szerelem Magyarország iránt megmaradt, sőt! Elroy 2004-ben kezdett dolgozni a Szigetnek: holland fiatalokat szervezett a fesztiválra. A buli annyira bejött, hogy egy évvel később az itt keresett pénzből házat akart venni Magyarországon.

Bedepusztára véletlenül keveredett, és meglepte, hogy milyen olcsók arrafelé az ingatlanok. Vett is gyorsan egy üresen álló házat, és beköltözött. „Az első időkben csak egy matrac meg néhány szék volt. Két haverommal jöttünk ide, de ők hamar visszamentek. Elegük lett a körülményekből.”

A körülményekhez tartoztak a bedepusztai cigányok is. Elroy, aki rossz tapasztalatokat őrzött még a kecskeméti időkből, elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, jóban lesz a helybeliekkel. „Hallottam, hogy Hollókőn működik egy civil csapat, amelyik angolra tanítja a romákat. Gondoltam, én is megpróbálom. Teljes kudarc: ők nem értették, miért kellene nekik angolul tanulniuk, nekem meg nem volt türelmem hozzájuk.” Úgyhogy maradt a régi módszer, a pálinka. „Áthívtam őket, mondtam, igyunk. Ittunk. Nem keveset. És attól kezdve szent volt a béke.”

Csakhogy 2006 végére Elroynak kész terve volt Bedepusztával. Ehhez viszont az összes házra szüksége volt. Felfogadott egy magyar intézőt, és nekilátott. Először is feltérképezték a környékbeli eladó ingatlanokat (volt belőlük bőven), és kész listával állítottak be a helyi romákhoz.

„Az az ember, a holland tulajdonképpen húszmillióért vett egy teljes falut. A családok többsége csöbörből vödörbe került” – mondja Dombovári Edina, a szomszédos Nagybárkány polgármestere. Egy orvosi rendelő hátsó szobájában ülünk. A helyiségről azonnal kiderül, hogy ez tulajdonképpen az irodája.

„Így olcsóbb volt; a régi épületből bölcsődét csinálunk, ha egyszer lesz rá pénz” – magyarázza a polgármester, akiről néhány mondattal később az is kiderül, hogy kolléga. Kilenc éve, egy leépítés kapcsán kellett eljönnie a Blikktől, és a rászakadt rengeteg szabadidőt a leghasznosabban igyekezett kihasználni: szülőfalujában elindult a polgármesterségért.

És nyert. Nem romaként, egy 75 százalékban romák lakta községben. A mostani a második ciklusa. Büszke arra, hogy ő az egyetlen polgármester, aki 2000 főnél kisebb település vezetőjeként háromszor is miniszteri dicséretet kapott. A büszkeség fő forrása pedig az, hogy az elmúlt években harmincnál is több embert sikerült a közmunkaprogramból átvezetnie az elsődleges munkaerőpiacra.

A Bedepusztán „kivásárolt” romák nagy része ezen a hétszáz lelkes településen landolt. „Az első családok az előző választások előtt érkeztek. Képzelheti, milyen helyzetben voltam: a választóim naponta jöttek hozzám, miért engedem, hogy idegeneket telepítsenek a faluba.

Ráadásul pont ezeket az embereket, akik a tanyáról költöznek ide, ki tudja, mifélék?!” A polgármester nem tehetett (de nem is akart tenni) semmit. Ez szigorúan üzlet volt, a holland régóta üresen álló házakat vásárolt a községben. Egy dolgot tehetett, igyekezett csillapítani a kedélyeket. De a véleménye ma is változatlan: „Ezek az emberek csöbörből vödörbe kerültek: rossz körülmények közül hasonlóan rossz körülmények közé.”

Rácz Gergő egyike azoknak a bedepusztaiaknak, akik immár hét éve élnek Nagybárkányban. Négy gyereket nevel, a legkisebb alig féléves, de a legnagyobbnak is már csak halvány emlékei vannak a bedepusztai házról.

„Harminc évig éltem ott. Sokkal jobb volt nekünk, volt tér, senkit nem zavartunk azzal, hogy ott vagyunk. Itt meg hirtelen mindenkinek az útjában lettünk” – magyarázza. Pedig a ház, ahol laknak, nagyobb, mint a régi. És van benne víz meg villany is. Csakhogy együtt maradtak az édesanyjával, az öccsével és annak a családjával. Összesen tizenhárman laknak a düledező házban.

„Át lettünk verve – mondja keserűen. – Ha annak idején valaki kiokosított volna minket, kérhettünk volna akár két házat is!”

És ez tény. Amikor Elroy Thümmler a romákkal alkudozott, az egyik családfő, bizonyos Molnár István kötötte az ebet a karóhoz, hogy ha már elmegy onnan, akkor a családjával külön akar költözni az anyjától. „Pista nem roma, csak a felesége az. Ő könnyebben beszélt, és elég bátor volt, hogy kérjen még egy házat.”

Azt Rácz Gergő sem vitatja, hogy itt, Bárkányban jobbak a körülmények, mint fent, Bedepusztán. „Ha kellett egy kiló só, oda-vissza tizennégy kilométert kellett gyalogolni. És olyan rossz volt az út, hogy már az orvos és a mentő se jött ki, ha baj volt.”

Gergő öccse, Rácz Alfonz feleségével és négy gyerekével szintén Nagybárkányban kötött ki. Alfonzékat egy bebukott szocpolból „mentette ki” Elroy. A felvett majd’ négymilliót egy összegben kellett volna visszafizetniük, miután egy cimborája átverte őket az építkezéssel.

A holland – pontosabban Imre, az intézője – gyorsan átlátta a helyzetet. Kifizette a bankot, és Alfonzék most neki törlesztenek. Alfonz legkisebb fia, Milán súlyos beteg: szinte mindenre allergiás, asztmás rohamok gyötrik. „Hát... persze jobb volt Bedepusztán, ott már megszoktuk. De a gyerekek miatt nem bánom, hogy ide költöztünk. Ha Milán fullad, itt van orvos, oda biztos nem jött volna ki” – mondja Alfonz, akinek egyébként is könnyebb az élete itt. Pásztón dolgozik, a lámpagyárban, és innen a busz viszi be minden reggel.

A Kisbárkányból Bedepusztára vezető út szokatlanul jó állapotban van. Amikor ezt megemlítem Elroynak, mosolyog. „Mikor idejöttem, borzasztó állapotok vártak, terepjáró nélkül nem volt tanácsos feljönni a tanyára. Amikor aztán elkezdtük az építkezést, a kisbárkányi polgármesternek éppen lett pénze, és megcsináltatta az utat. Ez tényleg nagy mázli.”

Kell is a jó minőségű út, ha Elroy mindazt meg akarja valósítani, amit ide tervez. Ha minden időben elkészül (talán már a jövő nyáron), kiadja a falut különféle rendezvényekre, de kisebb fesztiválok szervezésében is gondolkodik. A régi házak többségét megtartotta és átépítette. Közösségi helyiségek, bárok, éttermek lesznek belőlük. Két új épületet is felhúzott, mindkettőben szálloda működik majd. A tanya határában kempinget alakított ki. Főleg holland és brit vendégekre számít, a napokban fogad egy holland gasztrobloggerekből álló csoportot.

A régi lakókból mindössze ketten maradtak, egy méhész, egy vadász és a családjuk. Őket nem akarta kivásárolni, merthogy „generációk óta itt élnek, és beleillenek a pihenőfalu imidzsébe”. Egy harmadik házban Elroy holland fotóművész barátja, Martijn lakik a családjával. Elroy azok közé a hollandok közé tartozik, akik ma már Magyarországot tekintik otthonuknak. Azt mondja, megdolgozott ezért. Van egy komondorja, Avarnak hívják.

A falu „bárjában” a falon van két ősrégi magyar filmplakát. Hágában akadtak rá az ócskapiacon. Négy éve tanul magyarul, magyar rendszámú autóval jár, imádja Nógrádot, az itteni embereket, és egyáltalán nem vágyik vissza a túlzsúfolt Amszterdamba. Hogy pontosan mekkora területet vásárolt meg annak idején, nem tudja – állítja. „Lehet, hogy túl nagy is, de mindenesetre rengeteg a munka vele.”

„Én is hallottam, hogy rasszista vagyok, mert elüldöztem a cigányokat Bedepusztáról. Jót derültem rajta.” Hogy átverte volna a bedepusztai romákat? „Aki akart, az alkudott. Én a saját pénzemet teszem kockára; ha valakinek baja lett volna a projekttel, szólhatott volna. Néha nagyon furcsák a magyarok: olyanokat mondtak, hogy nézd már, idejön ez a külföldi és elveszi a házainkat. Erre én azt mondtam: ez igaz, idejöttem, és házakat veszek. De titeket mi akadályoz meg abban, hogy elgyertek Amszterdamba, és megvegyétek a mi házainkat?” – mondja nevetve.

Elroy Thümmler holland szakemberrel építteti ki a falu közműhálózatát. Mindent újrafelhasználnak, és minden környezeti energiát igyekeznek hasznosítani. Jönnek majd cégek, baráti társaságok, elbújni vágyó üzletemberek. De a legnagyobb buli valószínűleg az elektromos bicikli, az e-bike lesz. „Európában és különösen Hollandiában óriási divatja van az e-bike-nak.

A nógrádi táj fantasztikus, a turisták nagyon szeretik, de eddig csak a tapasztalt biciklistákat lehetett idecsábítani.

Most viszont – hála az e-bike-nak – nyugodtan jöhetnek azok is, akik nem tudnának feltekerni egy magasabb dombra. Nálunk otthon nincsenek hegyek, de ha megmutatom egy hollandnak a nógrádi tájat, és azt is, hogy van e-bike-unk, azonnal ideutazik.” A környékben egyre több kerékpárút épül, nemrég készült el a Hollókőt Kisbárkánnyal összekötő szakasz. Elroy erősen lobbizik azért, hogy a nógrádi részt kapcsolják össze egy Budapestről induló nagy bicikliúttal.

A holland körülbelül kétmillió eurót (600 millió forintot) szán a projektre. Azt mondja, ha jól kalkulál, ez bőven megtérül.

Vajon miért van az – kérdezem tőle –, hogy egy hollandnak kellett jönnie ahhoz, hogy Nógrádnak ebben a szegletében felpezsdüljön az élet? Hogy 600 millióból munkahelyeket hozzunk létre és turizmust fejlesszünk az ország egyik legelmaradottabb vidékén? „A kedvenc korszakom a XIX. század második fele. Az volt az az időszak, amikor a legkiválóbb magyarok Nyugatra utaztak, hogy az onnan hozott tapasztalatokkal virágoztassák fel Magyarországot. Ott volt például Széchenyi, aki az Angliából hozott tapasztalataiból építette fel a magyar lóversenyzést és modernizálta a bankrendszert. Most csak annyi változott, hogy a külföldiek jönnek ide és hozzák az ötletet. És a pénzt is.”



KÖVESDI PÉTER
RIPORTJA


LAKOS GÁBOR
FELVÉTELEI