Szilágyi Tibor: Jöhet a harmadik felvonás!

– Ettől féltem: előbb ide ért a megbeszélt időpontnál.

– Van még tíz perc tizenegyig. Tudom, a pontosság nem túl jó tulajdonság. Nemcsak magammal szemben várom el, hanem másoktól is megkövetelem. Főleg a munkában. Ha például rendezek, már kilenc órakor bent vagyok a színházban. Fél tíz körül kezd szállingózni az asszisztencia, mire én kajánul megjegyzem: csak nem délutánosok vagytok?

– Ön sose késett el?

– Nem. De a pályám legelején majdnem megtörtént. Rettenetes érzés volt, mélyen rögzült a tudatalattimban. A legendás színházigazgató, Radó Vilmos még hallgatóként látott több vizsgadarabban. Diploma előtt, 1965 májusában kávézni hívott a főiskola melletti Erzsike presszóba, és szerződést ajánlott a kecskeméti színházba. Ezerhatszáz forintos fizetést ígért (ennyiből alig lehetett megélni), valamint A makrancos hölgy egyik főszerepét, Petruchiót. Elájultam az ajánlattól. Aztán elkezdődött az olvasópróba, autóbusszal vágtam neki az útnak. Előző nap megváltottam a jegyet, ne legyen ezzel se gondom. Hosszas zötykölődés után megálltunk, méghozzá Solton. Megkérdeztem a sofőrt, mikor érünk Kecskemétre. Oda nem megyünk, közölte, ez a bajai járat. Taxit akartam rendelni, de mint kiderült, abból csak egyetlenegy volt a településen, azzal meg az állatorvos csirkéket oltott valahol. Sikerült a nyomára bukkanni. Letérdeltem előtte, hogy engedje át nekem a taxit, mert nekem tízre a kecskeméti színházba kell érnem. Szerencsére megértő volt. Már majdnem kezdődött a próba, de előbb fizetési előleget kellett kérnem a gazdasági igazgatótól, hogy rendezni tudjam a fuvart.

– Nem duzzognak a kollégái, ha rájuk szól?

– Veszprémi rendezésem során előfordult, hogy tizenöt percet késett egy színész. Nem csináltam belőle gondot, addig másik jelenetet próbáltunk. Amikor befutott, megkértem, menjen be az igazgatóhoz és mesélje el neki, mi történt. Majd hozzátettem: ha legközelebb is elkésik, másnak adom át a szerepét. Mellesleg családi alapjai is vannak a precízségemnek. Szüleim korán elváltak. Apám az 1956-os forradalom után Kanadába emigrált, évekig nem is láttuk egymást. Anyai nagyapám nevelt. Este tízre haza kellett érnem, különben kizárt.

– Szilágyi Tibor karakteres, határozott ember. Talán még szigorú is?

– Tiltakozom: én jókedvű vagyok. Azzal sem tudok mit kezdeni, amikor azt állítják, szomorú pálya a miénk. Garas Dezső megfogalmazta a lényeget: „Aki nem akar a világ legjobb színésze lenni, és ezért nem követ el mindent, az válasszon magának más mesterséget.” Az nem úgy van, hogy bedobunk egy zsetont és kijön egy nagy alakítás. Baromi sok munka kell hozzá! Pályafutásom során több mint kétszáz szerepet játszottam el, de őszintén bevallom, legfeljebb tíz-tizenkettőről mondhatom el, hogy a nézők, a kritikusok és a saját elvárásaim szerint sikerült. Nyilván benne voltam olyan darabokban is, amelyeket a közönség imádott, de nem sorolnám a legemlékezetesebb alakításaim közé. És játszottam majd’ négyszáz előadást megért szériában is.

– Tudatosan építgette a pályáját. Drámai színészként szerette volna látni magát a legnagyobb teátrumokban vagy óriási népszerűséget jelentő szórakoztató mozifilmekben?

– Nem a műfaj érdekelt. Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Kállai Ferenc, hosszan sorolhatnám, akik a tragédiától a kabaréig remekeltek. Huszonéves koromtól kezdve engem is vonzott a sokszínűség. Nem kerültem válaszút elé, hogy a komolyabb vagy a könnyedebb irányt válasszam. A tehetséges színész így is, úgy is népszerűvé vált. Ebben nagy szerepet játszott a televízió. Mennyi tévéjáték készült! Minden rendező valóságos nemzeti válogatottat gyűjtött maga köré. Ezek a produkciók összehozták a különböző társulatok nagyjait. Mert ne felejtse el: azokban az időkben nem volt olyan mérvű átjárás a színházak között, mint most. Vidékről sem lehetett könnyen felkerülni Pestre.

– Hajdanán a színészóriásokért versengett a televízió, manapság pedig azokért a celebekért kapkodnak a csatornák, akikkel nézettségi csúcsokat tudnak elérni. Amíg önöknek nem kellett méltatlan feladatokat elvállalniuk, addig a maiak hatalmas gázsikért égetik magukat.

– Régen sem lehetett dúskálni a színházi fizetésekben. A jobb megélhetéshez filmezni, televíziózni, szinkronizálni kellett. Más kérdés, hogy azok is minőségi munkák voltak. Mindketten ismerünk olyan kollégát, akinek megmondta a színházvezetőség, hogy döntse el, mit szeretne: marad az ország egyik legkiemelkedőbb teátrumában, vagy elmegy műsorvezetőnek a kereskedelmi tévébe? Hogy az utóbbit választotta, attól még ugyanolyan tehetséges maradt. Nekem a bulvársajtóval sincs bajom, hiszen a világon mindenütt komoly létjogosultsága van. De csak addig fogadom el, amíg minőséget akar „eladni”. Azt nem szabadna példaképnek állítani, akinek a teljesítménye nulla.

– Szerencséje van, hogy önt nem cincálták szét a szennylapok…

– Ez nem szerencse kérdése. Nem vagyok elég érdekes nekik. Sőt kifejezetten unalmas pasasnak számítok.

– Egyszer azért próbálkoztak egy ilyen címmel: „Nem ittam el az eszemet!”

– Cseppet sem zavart. Harmadik könyvem, a Katonai szakképzettsége: színész kéziratát elolvasta a kiadóvezető, majd felhívott, dobjuk fel pár balhés történettel. Azt mondtam neki, ezt nem tudom teljesíteni, mert nem vezettem autót részegen, nem vertem a velem élő hölgyet, nem kavartam botrányt. Kerestem egy másik kiadót. Hát igen, valóban nem ittam el az eszemet. De ez nem jelenti azt, hogy absztinens vagyok. Viszont, amikor kocsiba ülök vagy fellépésem van, még egy laza fröccsöt sem kockáztatok meg. Én azt is megértem, aki előadás után azzal oldja a benne felgyülemlett feszültséget, hogy megiszik egy-két pohárral. Szerencsére én másmilyen vagyok. Normális ember maradtam. Hetvenöt évesen is remek a szellemi és fizikai állapotom. Sokfelé hívnak játszani, én meg boldogan megyek.

– Érzi a népszerűséget?

– Megsimogatnak az utcán. Emlékeznek rám a Kántor sorozatból, vagy láttak az Üvegtigrisben Oszi bácsiként, esetleg valamelyik klasszikus színházi előadásban. Akad, aki bevallja, én vagyok a kedvenc színésze, majd zavartan rákérdez, hogy is hívnak pontosan, mert hirtelen nem jut eszébe… Elégedett ember vagyok. Amit alkatommal és képességemmel el lehetett érni, azt elértem, legalábbis mindent megtettem az érdekében. Ám nem árt tudni, hogy a színészet maga a tökéletes elmúlás, és végtelenül szemérmetlen mesterség.

– Milyen szerepekre predesztinálta az alkata, a külseje?

– Nem vagyok szőke és kék szemű, így aztán nem lettem ügyeletes szépfiú. Tibikét nem hordozták egyik filmből a másikba. Határozott kiállásom, szálfatermetem révén viszont bizonyos hősöket is képes voltam eljátszani. Soha nem ágáltam a negatív karakterek ellen sem, azok az igazi kihívások.

– Most mire készül?

– Ibsen utolsó darabja, a Ha mi holtak feltámadunk a budapesti Nemzeti Színház, a soproni Petőfi Színház és a zentai Magyar Kamaraszínház közös produkciója lesz. Pesten próbálunk, Zentán tartjuk a premiert és Sopronban lesz műsoron. Magyarországon eddig három társulat mutatta be, mi csatlakozunk negyedikként. A drámaíró a szobrász Rodinről mintázta a főhőst, Rubek professzort (áttételesen persze ő maga is jelen van a figurában), aki élete alkonyán újra találkozik a múzsájával, és legvégül a halálban egyesülnek. Persze ennél jóval szövevényesebb a történet, de most legyen ennyi elég.

– Valahol nyilatkozta, hogy nagy vágya az éneklés. Miért?

– Jó hallásom és használható baritonom van. Az általános iskolában énekkarba jártam, eljutottam a Magyar Rádió gyermekkórusába is. A színművészetin komoly hangképzés zajlott. Jómagam Schubert-dalokon kívül énekeltem Donizetti Don Pasquale vígoperájából a Malatesta-áriát, Borogyin Igor hercegéből a szabadságáriát. De nem hagytam, hogy bonvivánt faragjanak belőlem. Néhány zenés darabban játszottam, érdekes kirándulásnak tartottam.

– Hihetetlen, hogy 75 éves!

– Nem rázott meg, de elgondolkodtam rajta. Jöhet a harmadik felvonás! Születésnapom hajnalán írtam egy verset. Terápiának sem volt rossz.