Színpompás háremúr

Első változatai nagy valószínűséggel a Kaukázusban születtek, tömegesen az ókori rómaiak telepítették be Európába, így honfoglaló őseink már gyakorolhatták rajtuk a nyilazást. Az 1300-as években már a mi főuraink is tartották és tenyésztették a fácán különböző változatait vadasparkokban, de persze nagy számban éltek a természetben is. A faj mesterséges nevelése az 1800-as évek közepétől veszi kezdetét: a vadászok begyűjtik az erdőszélen, mezőn, nádasokban élő csibéket és mesterségesen nevelik. Idővel olyan népszerűvé vált a vadászata, hogy a természetben élő állomány kevésnek bizonyult; elkezdődött a fácán zárt téri tenyésztése. Az 1960-as évek a fácán robbanásszerű állománynövekedését hozta nálunk: ekkorra érte el a baromfitenyésztési technológia azt a fejlettséget, hogy százezer szám lehetett előnevelni a fácáncsibéket. (1978-ban Európas-zerte rekordnagyságú, 2,5 milliós népességgel büszkélkedhettünk.) Ám hamar kiderült a módszer túlzása: a mesterséges telepeken született és növekedett madarak részint betegségeket vittek szét erdőn-mezőn, részint az ilyen tyúkok gyakran nem ülték a tojásokat, így az állomány önfenntartó képessége erősen megingott. Napjainkban korlátozott a mesterséges neveldékből kikerülő madarak száma, s elmondható, hogy a természetben élő fácánnépesség lényegében önfenntartóvá vált.

A fácán a zárt erdőségek kivételével szinte mindenütt jelen van. A tyúk szerény színezetű, de a kakas ünnepi díszben jár: jellemzője az egész testet betöltő, feltűnően színes, mintás tollazat és a hosszú farok. A kakasok élnek is vonzó külsejükkel: 4-7 tyúkból álló háremet tartanak.