Megjöttek a hasasok

A feketetói rétet a Sebes-Körös szeli ketté, a folyó két oldalán zajlik a vásár. A keskeny fahídon csak araszolva lehet átjutni – itt futok, pontosabban préselődöm össze régi barátommal – egyben lelkes olvasónkkal –, a debreceni Szalay Ferenccel és népes kompániájával.

– Na, láttál már valami érdekeset? – kiált át a tömeg fölött, s diadalmasan mutat egy csuprot. – Révi fazekasoktól vettem. De igyekezz, mert viszik, mint a cukrot – mondja még, aztán elsodorja a tömeg, s már nem is látom aznap.

Rév – hivatalos nevén Körösrév – Nagyvárad és Kolozsvár között található, s nem csupán a kerámiáiról híres, hanem a barlangjairól meg a meredek sziklafalairól is. Ma már itt szintén többségben vannak a románok, de a település képe ízig-vérig magyar, a környék kedvelt kirándulóközpontja.

Kolozsvári barlangászok nem sokkal az első világháború előtt fedezték fel a barlangrendszerét, s pár év alatt tökéletesen kiépítették, látogathatóvá tették a hatalmas üregeket. Szállodát, menedékházat, hidat, vasútállomást építettek, de a trianoni határváltás után minden tönkrement, sokáig a barlangokat is csak az igazán elszántak látogatták.

Lassan a fazekasság is elsorvadt, pedig a múlt század harmincas éveiben még több mint száz család bányászta az agyagot és formázta a szilkéket, korsókat, tálakat. Az eredeti révi fazekas edények fekete-fehér festésűek, de újabban már mázas edényeket is készítenek. De nem dísztárgyakat, hanem közhasználatú cikkeket. Kanta, korsó, csobánka, kalapos korsó, szilke, káposztás fazék, tejescsupor, findzsa, szűrő, virágcserép, rucaitató kerül ki a kezeik közül.

Szép darabok, de a vásárban hiába keresem őket. Azért persze nem unatkozom. Először is bekukkantok a székiek korcsmasátrába, ahol napok óta húzza már a banda, másodszor pedig veszek egy pár micset. A román kolbász olyan, mint a mienk, csak véknyabb, rövidebb és valamivel fűszeresebb. Régen boldog-boldogtalan azt sütötte, de ahogyan Románia is közelebb került Európához, itt is szigorodtak az élelmiszerügyi szabályok. Már Feketetón is nejlonkesztyűben szolgálják ki a vevőt, és meglepetésünkre nem kérnek pénzt a kenyéréért – ellentétben a mi utcai árusainkkal.

De van más változás, nem is kicsi. A régiségek drasztikusan visszaszorultak, mindent elborít a tömérdek használt ruha, cipő, bútor. A Hollandiában, Belgiumban, Németországban már kidobott kacatok futballpálya méretű nejlonsátrakban tornyosulnak, regáti cigányok kínálják ordítva a hullámzó tömegnek.

Sajnos a bukaresti és a budapesti régiségkereskedők közül ma már egyre kevesebben jönnek el ide, úgyhogy az ember annak is örül, ha tíz eladó közül egy antikost lát. A Kolozsvár melletti Méra és Magyarvista asszonyai azonban itt vannak, a székiek mellett ők árulják a legtöbb népművészeti terméket.

Végre aztán megleljük a révi fazekasokat is, akikről kiderül, hogy csak egyikük az, a többi rokon, barát, nézelődő.

A mester nyújtja a kezét: – Hasas Péter – mondja. Azt hiszem, ugrat, de aztán nevetve elmagyarázza a név eredetét:

– Nem a mi hasunkról, hanem az edények hasáról kaptuk a nevünket. Mikor valahol megjelentünk, úgy tudatták a hírt az emberek egymás közt, hogy megjöttek a hasasok – mondja, s még mielőtt az üzletre terelődne a szó, a Győr mellől érkezett barátjával, Szalai Miklóssal megkínálnak bennünket egy kupica pálinkával.

Aztán megtudjuk, hogy ma már csupán két ember űzi a mesterséget a faluban, ő is sokáig egy építőipari cégnél dolgozott művezetőként, vagy tizenöt éve kezdett el komolyabban agyagozni. De ma már a lánya és a veje is besegít, ezzel talán a négyszáz éves múltra visszatekintő révi fazekasmesterség is fennmaradhat. Mi egy sütőtál vételével járultunk a hagyomány ápolásához.