Mindent ki kell bírni – Hegedűs D. Gézával beszélgetett Borzák Tibor

– Mi ez a vagány hajviselet?

– Egy szerep kedvéért csavartam copfot. Claudiust játszom a Hamletben, így képzeljük el az alakját.

– Mondhatjuk azt is, követi a fiatalok divatját, hiszen idejének nagy részét a Színművészeti Egyetemen tölti diákjai körében…

– Valóban sokat jelent a közelségük. Szerencsés vagyok, hogy 1987 óta taníthatok itt. Annak idején, 1971-ben Horvai István és Kapás Dezső – a Vígszínház két korszakos rendezője – vett fel a főiskolára és ők is hívtak vissza tanársegédnek maguk mellé. Szinte hihetetlen, hogy már harminc éve tartok művészi beszéd és színészmesterség órákat. Szükségét éreztem, hogy én is tanuljak, ezért 1993-ban rendezői diplomát, 2000-ben pedig DLA fokozatot szereztem. Egyszerre voltam diák és tanár. Érdekes, nem? Azonosulnom kell az újabb és újabb nemzedékek szellemi, lelki létével, idegrendszeri, fizikai állapotával, csak így tudok velük együtt lélegezni, gondolkodni. És magamat is látom fiatalon.

– Örvendetes, hogy egyebek mellett a színházi produkciók látványvilágában is tükröződik a fiatalok által képviselt friss szemléletmód. De felrúghatja-e a tradíciókat egy előadás, mint most a Hamlet a Vígszínházban?

– Milyen kocsija van, Tibor?

– Ford.

– És milyen volt a legelső?

– Trabant.

– Akkor miért nem ragaszkodik a Trabanthoz?

– Hát..., mert...

– Válaszolok ön helyett: mert nem szabad figyelmen kívül hagyni a műszaki fejlődést és az emberi igények változását. Ahogyan a világ valósága változik, ugyanúgy változik a színházi szemlélet is. A színpadon a mai életünk tükröződik. Különben jól vezette fel a kérdést! Az Eszenyi Enikő rendezte előadásunknak esztétikai, intellektuális, szellemi, pszichológiai központi eleme éppen az, hogy ezúttal egy fiatal generáció tragédiájáról van szó, akik a hatalmat birtokló, szörnyűséges konfliktusokkal terhelt felnőttek áldozatai lesznek. Mivel döntő mértékben ifjú emberek játszanak a színpadon, az ő sorsuk valósul meg képről képre. Ezért lett dinamikus, brutálisan erős, szélsőséges a produkció, amelyhez meghökkentően modern látványvilág társul. Szinte úgy érzi a néző, hogy William Shakespeare kifejezetten a mában élőknek írta a darabot, ehhez a hatáshoz azonban az (újra)fordító Forgách András is hozzátette a tehetségét.

– Milyen a hajdani diákjaival együtt játszani?

– Csak azt tudom erre válaszolni: jó érzéssel tölt el. Van olyan pillanat, amikor ott állok a színpadon és öt egykori tanítványom vesz körül. Három különböző korosztály képviselői: ifj. Vidnyánszky Attila (Hamlet), Csapó Attila (Rosencrantz), Zoltán Áron (Guildenstern), Hajduk Károly (Színész), Fesztbaum Béla (Polonius). Többek között ők jelentik a megújulást a XXI. századi magyar színházi életben.

– Élvezi az idősebb generáció a fiatalok jelenlétét?

– Mindannyiunk számára rendkívül inspiráló. A próbafolyamat során leomlanak a tekintély falai. Egyazon startvonalról indulunk. Mindig mindent elölről kell kezdeni. Nem lehet a korábban megszerzett babérokra hagyatkozni. Ezerféle hatás, folyamatos kíváncsiság, fantasztikus lehetőségek részesei vagyunk. Több játszóhelyünk van: párhuzamosan futnak a darabok a Vígszínházban, a kamaraszínházunkban, a Pesti Színházban, illetve a stúdiószínpadon, amelyet mi Háziszínpadnak hívunk. Egy este ezernyolcszáz ember nézheti egyszerre a három játszóhelyen az előadásainkat. Szeretem ezt a változatosságot. Több mint negyven éve kötődöm ide. Már 1973-ban a Vígszínházban gyakornokoskodhattam, 1975-ben pedig a színház akkori igazgatója, Várkonyi Zoltán szerződtetett a társulathoz.

– Hűséges típus...

– Sosem fordult meg a fejemben, hogy elhagyjam a társulatot.

– Minek is hagyta volna el, amikor nemzedéke legtöbbet játszó színészeként jegyezték!

– Egy színész talpon maradásához, korlátainak feszegetéséhez, megújuló-képességéhez csak fele részben elégséges tehetség. Mindent ki kell bírni, a bukást éppen úgy, mint a sikert vagy a szélcsendesebb időszakot, az pedig megfelelő szellemi, lelki, fizikai, idegrendszeri kondíció nélkül elképzelhetetlen. Mélyen hiszek a széleskörű műveltségben is. Megfelelő alapot jelent. Ha valamiféle nehézséggel találja magát szembe az ember, a megszerzett tudás birtokában rátalálhat a legjobb megoldásra. Az is fontos, hogy legyenek meghatározó mesterek. Én kivételezett helyzetben voltam, hiszen a Vígszínházból ki sem kellett mozdulnom, mégis az évtizedek alatt valamennyi színházi irányzat jelentős rendezőjével találkozhattam, akik vendégrendezőként fontos szerepeket osztottak rám a különböző előadásokban. Gondolkodni pedig a főiskola hajdani főigazgatója, Nádasdy Kálmán tanított meg. Az elején nem nagyon láttam túl a saját korlátaimon, egy önmagát kereső fiatalember nem azzal van elfoglalva, hogy átfogóan értékelje a helyzetét vagy kitekintsen a világba. Nádasdy volt az, aki az óráin felnyitotta a szemem. Azért a Vígszínház jelentőségét éreztem, már akkor Európa-szigetnek számított.

– Fantasztikus társulatba került. Egy egész oldalt megtölthetnénk a színészóriások nevével, akikkel játszhatott.

– Sulyok Mária, Bulla Elma, Ruttkai Éva, Tábori Nóra, Békés Rita, Halász Judit, Szegedi Erika, Kútvölgyi Erzsébet, aztán Páger Antal, Pethes Sándor, Bilicsi Tivadar, Tomanek Nándor, Somogyvári Rudolf, Darvas Iván, Koncz Gábor, Tahi-Tóth László, Kern András, Lukács Sándor és így tovább. Mélyek a gyökerei a Vígszínháznak, 122 éves múltra tekint vissza. Folyamatosan ott van a hazai és a nemzetközi köztudatban. Egyik legnagyobb humanista műhely, ahol mindig is alkothatott a kortárs irodalom krémje. Ennek köszönhetően találkozhattam Déry Tiborral, Örkény Istvánnal, Fejes Endrével, Spiró Györggyel, Nádas Péterrel, Kornis Mihállyal, Esterházy Péterrel. Nekik köszönhetően a saját életünk köszön vissza a színpadról, ettől válik még érvényesebbé a színház, amíg a klasszikus darabok örök emberi értékei által választ kaphatunk a mai problémáinkra is.

– Többször említette a kondíció, a fizikai erőnlét fontosságát. Pályája során eddig is számtalan karaktert alakított már, nemrég pedig Szász János extrém átváltozást kért öntől. Első szóra igent mondott?

– Bármilyen változásról legyen szó, annak először agyban kell eldőlnie. Szász János rendező átküldte A hentes, a k*rva és a félszemű című filmjének forgatókönyvét, amit gyorsan el is olvastam. Engem Kudelka Ferenc hentes és mészáros szerepére kért fel, aki egy jól megtermett, rendíthetetlen életerővel bíró ember. „Lédererné, mi van a kosárban? / Kudelkának feje, keze, lába” – szól a pesti népdal. Na, ez a Kudelkát keltem életre. Nekem kellett produkálnom a figura fizikai valóját is, vagyis híznom kellett legalább huszonöt kilót. Ez sikerült is, a forgatásra száztizenhat kilogrammot nyomtam. A munka végeztével fokozatosan fogyókúráztam, természetesen dietetikus segítségével. Úgy tudtam megszabadulni a fölösleges súlyomtól, hogy egy percig sem éheztem. Mára visszaállt az ideális állapot, újra hetvennyolc kiló vagyok.

– Sportol?

– Minden reggel úszom, azzal kezdem a napot. A víz ellazít, kisimít és jókedvre derít. Szoktam kerékpározni is, főleg városon belül.

– Nincs kigyúrva a teste, ennek dacára bátran mutatkozik meztelenül a színpadon. Most a Hamletben, régebben pedig a Találkozásban.

– Hozzátartozik a színészi munkához. Öncélúan sosem történik meztelenség, csak ha a drámaíró, a drámai helyzet megköveteli. Az említett Nádas Péter Találkozás című drámáját 1984-ben mutattuk be. A történet szerint egy árván maradt fiatalember felkutatja öngyilkos apja korábbi életét, vagyis keresi az identitását. Ha úgy tetszik, visszamegy a múltba a személyes történetéért, történelmünkért. Amíg nincsenek szavaink, fogalmaink a körülöttünk lévő világ jelenének, múltjának és jövőjének leírására, gondolatba öntésére, megértésére, mert elhallgatják, átírják vagy letagadják, és nem tanítják meg nekünk, addig mi sem vagyunk, mert nincs történetünk. A fiatalember rátalál egy csodálatos asszonyra, Máriára, aki az apja szerelme és tragédiájának tanúja volt. Egymásra találásuk során elérkezik egy drámai pillanat, amikor a teljes múltat elmesélő Mária megérti a szörnyűséges-gyönyörűséges történet terhét magára vállaló fiatalembert és egy lavór vízben, mintegy megszabadítván a múlt minden szennyétől, tisztára mossa a testét, majd befekteti egy hófehér tisztaságú ágyba, ő maga pedig mérget iszik, hiszen úgy érzi, e világi küldetése befejeződött. Hogy meztelenre kellett vetkőznöm, annak ebben a rituális színházi előadásban helye volt. Pályám legszebb jeleneteként tartom számon, szavak nélkül, a perceken át tartó csönd, és a víz csöndet megtörő, halk csorgása többet mondott a törékeny emberi létről, mint az összes létfilozófiai mű, nem beszélve arról, hogy Ruttkai Éva partnere lehettem.

– Nemrég alkotótársaival együtt megkapta a színikritikusok különdíját. Fontos elismerés?

– Már csak azért is, mert azért a monodrámáért adták, amely Márai Sándor Hallgatni akartam című könyve alapján született meg, amely az Egy polgár vallomásai és a Föld! Föld! című Márai-műveket egészíti ki. A Hallgatni akartam az önéletrajzi trilógia középső része, így ezzel az 1938 és 1948 közé eső évtizednyi életanyaggal válik teljessé a Márai-univerzum. Igazi csapatmunka volt, így a színpadi adaptációt végző író, a rendező és a színész is együtt osztozott az elismerésben.

– Most Prima Primissima-díjra jelölték…

– Megmondom őszintén, hogy meglepett. Persze örömömre szolgál Enyedi Ildikó filmrendező és Blaskó Péter kollégám társaságában megméretni magam a magyar színházművészet és filmművészet kategóriában. Izgatottan várom a december 1-jei gálaestet, ahol kiderül, ki lesz a Primák közül a Prima Primissima. Bárkinek ítélik oda, jó helyre kerül.