Három év lett a két napból

Szépen gondozott portán állunk Hercegkúton. A távolban hegyek, a hegyoldalban pincék, szőlősorok. Idilli kép, ahová az ember mindig visszavágyik. Pláne, ha itt is született, mint Koczák Andrásné. Hercegkútot német telepesek alapították még a XVIII. században, amikor a Rákóczi-szabadságharc során elnéptelenedett a környék.

A Sárospatak melletti falu hamar felvirágzott, s egészen 1945-ig szépen gyarapodott. De akkor, egészen pontosan január 2-án az elemi iskolába szólították a község színe-javát, ahol parancsba kapták, hogy szedjenek össze két napra való alsó- és felsőruházatot, élelmet, majd jelentkezzenek megint az iskolában.

Egy kis gyári munkára viszik őket, aztán mehet mindenki haza. Be is állt a sorba valamennyi 18–50 év közötti férfi és 18 éven felüli lány, s gyalog elindultak Sárospataknak.

De akkor már szovjet lovas katonák kísérték őket, előbb Tokajig, aztán Nyíregyházáig, majd Nyírbátoron át a romániai Szaniszlóig mentek. Az ottani sváboktól tudták meg: nekik is az a bűnük, hogy németek.

– Vagonokba tereltek bennünket, aztán ránk zárták az ajtót. Napokig ki se nyitották. Nem tudom, hány napig mentünk, végül egy kihalt vidéken szállították le a transzportot. Mint jóval később megtudtuk, egy Csisztekovo nevű város határában voltunk, szabályos barakkváros várt bennünket.
A hercegkútiakat háromfelé osztották, én az ötös lágerbe kerültem, s nagy szerencsémre a barátnőm, Braun Mária lett az ágyszomszédom.
Majdnem végig szenet lapátoltunk, ami nehéz munka ugyan, de voltak, akik például bányákban meg faüzemekben dolgoztak, kegyetlen életük volt.
Az élelem pedig nagyon szegényes, szinte mindennap káposztaleves, vacsorára meg egy kis tea. A kenyér tartotta bennünk a lelket, az mentette meg az életemet is. Mikor 1947 augusztusában eljött a szabadulás napja, nagyon beteg lettem. Pár nappal korábban sós halat adtak, s valószínűleg attól elkaptam a vérhast.
Orvoshoz nem mertem menni, mert attól féltem, akkor lemaradok a transzportról, és sohasem kerülök haza. Úgy tettek fel a vonatra, de előtte egy tarisznya kenyeret szénfeketére égettem, azt ettem morzsánként, szinte végig az úton. Az a szénné égetett kenyér mentette meg az életem.

Ezt már bent a saját kis lakrészében meséli vendéglátónk, aki régóta özvegy már, a lányával él együtt. A tűzhely fölött falvédő, rajta a sokat sejtető szöveg: „Az én Jóistenemet könyörögve kérem, hogy a kedves családomat minden rossztól őrizze meg nékem”.

– Istennek hála, meghallgatta a könyörgésemet – folytatja, amint elkapja a falvédőt pásztázó tekintetünket. – Felneveltünk két szép gyermeket, az unokáim is gyakran jönnek, de azért ne higgyék, hogy a lágerből kiszabadulván könnyen talpra álltam. De így volt ezzel más is. Százhúszan jöttünk haza, de ma már csak ketten élünk Naár Jánossal, akit öt évig tartottak fogva.
Szegény anyám már nagybeteg volt, de mikor meglátott, elsírta magát, hogy én hamarabb meg fogok halni, mint ő, pedig neki már nem sok volt hátra. Apám is betegeskedett, s csak a halála után mentem férjhez. Az uram nem volt se sváb, se hercegkúti, de aztán csak megbarátkoztak vele a falubeliek, együtt jártak dolgozni a bodrogkeresztúri blokkgyárba. Én meg a téeszben, az állami gazdaságban dolgoztam, s mire észrevetten, elrepült az idő. Hogy haragszom-e az oroszokra? Az egyszerű orosz pont olyan, mint mi. Jószívű, emberséges.
De azért ha valaki azt mondaná, hogy elvisz szétnézni Oroszországba, nemet mondanék. Nekem elég volt majdnem három év belőle.