Nem akadály a skorpió

Mintegy negyvenezren lehetnek, egy részük a fővárostól északra, a távoli Chaco tartományban él, a Villa Angela településen például a polgármester is magyar.

Egy magyar külügyi államtitkári látogatás alkalmával derült ki mindez, s a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága által lebonyolított Kőrösi Csoma Sándor programnak köszönhetően egy fiatal régész-néprajzos is hamarosan repülőre ülhetett, hogy feltérképezze az ottani magyar diaszpórát. 2013-ban történt mindez, s azóta a szerencsés kutató, Zsonda Márk négyszer is visszatért az ország gazdaságilag egyik legszegényebb, de emberi értékekben talán leggazdagabb régiójába.

Azért nem ment ez ennyire simán, nevet így utólag a „szerencsés” kutató, aki annak köszönhette a lehetőséget, hogy ide nem pályázott senki.

A társak sokkal inkább vágytak Svédországba, Ausztráliába, Kanadába, ahová már jól kitaposott utak vezettek. Argentínába, Chacóba pedig semmi – ezt szinte szó szerint kell érteni, mert ezt a tartományt mind a mai napig nagyon nehezen lehet megközelíteni a hatalmas, Magyarországnál csaknem harmincszor nagyobb országban. Zsonda Márk azonban nem az a kényelmes szobatudós, mindig is kint, a terepen érezte magát elemében.

– Tizenhét éves koromban meghalt az anyukám, s a tudományban kerestem menedéket – meséli a nemzetstratégiai kutatóintézet munkatársa. – A pécsi egyetemen tanultam néprajzot, régészetet, kulturális antropológiát, és nyaranta az árvasági pótlékból, illetve az ösztöndíjamból Erdélybe jártam a gyergyói magyarokhoz, akikhez a Nyíregyházán dolgozó apám vitt el éjjel, két ügyelete között. Később pedig a Felső-Tisza-vidéken a romákat tanulmányoztam, ahol néptáncos voltomból fakadóan azt próbáltam meg kideríteni, hogyan sikerült a kultúra megtartása a táncon keresztül a cigányság körében. Miután gyermekkorom egy részét Nyíregyházán töltöttem, mindig is különös vonzalmat éreztem Szabolcs iránt, ráadásul tudtam is, hogy ott még érdemes kutakodni. Nyolc évig jártam többek között Nyírvasvári, Porcsalma, Demecser cigánytelepeit, ahol az öreg romák egészen archaikus táncokat ismertek a legutóbbi időkig.

Nagyon sokat tanult tőlük, de mint sok huszonéves, ő is tele volt energiával, így a néptánc mellett rengeteg mással is foglalkozott. Önkéntesként részt vett például a mamár a pesti Duna-parton, az Országháznál horgonyzó Lajta monitor felújításában, amely párjával, a Marossal 1871-ben készült, s többek között arról híres, hogy ez a hajópáros volt Európában az első folyami monitor, és mindkettő harcolt a törökök ellen Belgrád ostrománál. De a fiatal kutató beleásta magát a régészet és az ókor rejtett világába is, egy időben például a római kori sebészet műtőeszközei érdekelték a leginkább.

Rendkívül szerteágazó érdeklődésének mégis Argentínában vette igazán hasznát. Mert ott szinte mindennel foglalkozni kellett. Tömören összefoglalva, a közösségfejlesztés volt a feladata, de a néptáncoktatástól kezdve a történelem- és nyelvtanításon, illetve a tiszteletbeli konzul felkészítésén át a lelki gondozásig sok minden várt rá.

– A lelki gondozást az egyedül élő, idős magyarok igényelték leginkább.
Ott százhektáros tanyákat kell elképzelni, ahol a nagy távolság miatt az emberek egymással se nagyon tudnak érintkezni, pláne a magányos öregek. Ők nem kértek semmit, csak azt, hogy beszélgessek, s főleg imádkozzak velük. Az a generáció általában még beszél magyarul, de az unokák, az ötödik nemzedék már elvétve. A nyelvtanítás is az én dolgom volt, s örömmel konstatálhattam, hogy már az első kurzusaimon majdnem százan vettek részt.
A magyarok zöme az első világháború befejeztével, a trianoni diktátum ismeretében fogott vándorbotot.
A legtöbben Erdélyben ültek hajóra, de jöttek sokan a Délvidékről és Kárpátaljáról is, a Munkács melletti Dercenből például a fél falu elindult.
A szegénység elől menekültek, de nagyon sokan azért is mentek, mert biztosak voltak abban, hogy a románok, szerbek, szlovákok előbb-utóbb a maradék Magyarországot is megtámadják, ők pedig nem akartak az idegen hadsereg katonáiként Magyarország ellen harcolni.

– Sokan szegények azt se nagyon
tudták, hogy hová mennek.
Buenos Airesbe érkezve a lelketlen
nepperek Chacóba irányították őket,
ahová akkor még nem vezettek
utak, vasutak – igaz, oda ma is körülményes
eljutni –, nekik maguknak
kellett utat törni az őserdőn át.

Borzasztó körülmények között dolgoztak.
Amikor például megkérdezték
az út szervezőit, hogy mégis mit
fognak enni, azok csak felmutattak
az őserdő fáira felaggatott, félig már
megromlott húsdarabokra. Hát ezért
tettünk meg sok ezer kilométert,
fakadt ki a sok magyar, de már nem
volt visszaút. Pedig sokakat életük
végéig az éltette, hogy lesz elég
pénzük, és majd hazamehetnek. De
ez csak keveseknek adatott meg.

Zsonda Márk főhadiszállása Villa
Angela városa volt, ahol még működő
magyar közösséget talált –
igaz, a közösségi élet kimerült egy-egy
hurka- meg kolbásztöltő estben.

Aztán elkezdődött az ismerkedés, a
munka, amelynek egyik nagyon
fontos eleme volt a családok felkutatása.

Több ezer adatsor, közigazgatási,
adminisztrációs, történeti
dokumentum áttekintése után több
mint nyolcvan különböző vezetéknevű
magyar családot sikerült beazonosítania.

Feltárta a tartomány
magyar leszármazottjainak történetét,
és a Villa Angela-i Magyar
Egyesületbe gyűjtötte össze a megmaradt
könyvállományt, amely
észak-argentínai mobil kölcsönkönyvtárként
működhet a továbbiakban.

A néprajzkutató az eltelt
négy évben csaknem ezerórányi
foglalkozást tartott a felkutatott
magyar családoknak, amelyek fiatal
tagjai közül sokan már az anyaországban
és az elszakított területeken
is megfordultak, ahonnan egy-egy
maréknyi földet, kulacsnyi vizet vittek
az ősök argentínai sírjára.

Igazi sikertörténet a chacói, majd
a mendozai, illetve misionesi kaland,
pedig tömérdek nehézségbe ütközött
a kutató. Az utak a két agrártartományban,
különösen az esős időszakokban
szinte járhatatlanok, s hát a
nagy távolságok... A jórészt még ma
is őserdővel borított vidéken a hétköznapok
se teltek unalmasan. Bár
felszerelkezett mindenféle gyógyszerekkel,
spraykkel, moszkitóhálókkal,
mégsem tudta elkerülni a betegségeket,
amelyeket csak itthon tudott
kikezeltetni. Szerencsére a környék
rettegett nyavalyája, a csókos poloskák
által terjesztett chagas-kóros láz
elkerülte, amitől annyit szenvedtek
az őserdők bennszülöttjei. A poloskák
jelen vannak most is, de ma már
viszonylag konszolidált a helyzet,
mert az erdőirtó magyarok szerencséjükre
az új hazában is ragaszkodtak
a szokásaikhoz, s gyakran meszelték,
tapasztották a házaikat,
ezzel pedig a poloskákat is sikeresen
irtották. A poloskák, pókok mellett
azonban akad arrafelé sok más veszély
is. A helyiektől gyorsan meg
kell tanulni, hogy csapvizet ne
igyunk, a cipőnket lefekvés előtt
mindig töltsük meg homokkal, nehogy
beleköltözzön egy skorpió, az
erdőkben kanyargó utaknak pedig
mindig a közepén haladjunk, nehogy
kígyóra lépjünk.

A nagy rohanásban Zsonda Márk nem mindig ment középen, de a kígyók mintha csak tudták volna, nem szabad bántani ezt a furcsa idegent. Mert még rengeteg munka vár rá a dél-amerikai őserdőkben, ahová oly sok honfitársunkat űzött el az élet.