A beteg üdve a legfőbb törvény

– Tizenhárom évvel volt fiatalabb a feleségem, mint én. Mindig azt gondoltam, szép életem lesz, hiszen végig mellettem marad. Sosem gondoltam volna, hogy ő megy el először – beszél dr. Oláh Lajos a két hónappal ezelőtt történt veszteségről.

Huszonnyolc éven át a munkájában is a társa volt a felesége, aki „vitte a technikát”, ahogyan a 82 éves háziorvos fogalmaz. Most az asszisztens vette át az ő feladatait is.

– Egy nő mindent képes elintézni, ha egyedül marad, de egy férfi nem. Ráadásul egyáltalán nem értek a számítógéphez. Itt maradtam egy modern világban csecsemőnek – pásztázza a szemben lévő üres széket abban a rendelőben, ahová 47 évvel ezelőtt lépett be először.

Budáról került Rákospalotára, jól emlékszik az első napra:
– Szakadt az eső, komor arcú emberekkel volt tele a váró, azt gondoltam magamban, holnap én ide már nem jövök.

Oláh Lajos Palócföldről, Szécsényből, nagycsaládos parasztcsaládból származik. Azt mondja, máig megmaradt parasztnak. Azt a fajta bölcsességet semmilyen könyvből nem lehet megtanulni, amit otthonról hozott.

Különösen a nagyanyjától, aki hazaszeretetre és hitre is nevelte 21 unokája közül a legkedvesebbet. Papnak szánta a fiút, aki a piaristáknál tanult, de hamar rájött, hogy lányok is vannak a világon. Ezzel megingott a papi hivatás iránti elszántsága, gondolta, tanár lesz, de maga sem tudja, miért, a felvételi lapra azt írta: Orvostudományi Egyetem.

– Summa cum laude végeztem az általános orvosi karon 1960-ban, aztán pszichoanalitikusnak készültem, mindig is érdekelt az emberi lélek. Rögtön jött a mély víz, Balassagyarmatra kerültem a helyi kórház ideg- és elmeosztályára. Az összes beteg problémájával és élethelyzetével azonosultam, szép lassan rá kellett jönnöm, hogy hosszú távon így nem lehet gyógyítani. Két év után a hadsereghez mentem, ahol egy ejtőernyős deszantegység orvosa lettem.
Minden ugrás előtt ellenőriznem kellett az ugrók alkalmasságát. Úgy gondoltam, csak akkor tudom, hogy mire kell alkalmasnak lenniük, ha magam is kipróbálom. A vakmerő ember kockáztat, aztán vagy sikerül, vagy nem.

Oláh Lajos kockáztatott, és soha nem bánta meg. Azt sem, hogy végül Rákospalotán maradt. Tizenhét éve nyugdíjas, de nem tudna a betegei nélkül élni. Amikor 75 éves lett, megkapta a Magyar Köztársaság Érdemkeresztjét és egy levelet a minisztériumtól, hogy már nem szükséges gyűjtenie a pontokat, mint a többi háziorvosnak, az ötévente kötelező továbbképzéseken sem kell részt vennie, vagyis időről időre megújítania a diplomáját. Erre visszaírt, hogy ne tegyék ezt vele, neki fontos, hogy ugyanannyit tudjon, mint a 35 éves kollégái. Most ott tart, hogy a kötelező évi 80 pont helyett 400-500-at gyűjt össze és 1200 páciens tartozik hozzá. Akad olyan háziorvos, akihez 2000 is, de Oláh Lajos szerint ott vagy az orvos, vagy a beteg hal meg, mert képtelenség annyi pácienst ellátni. Negyven családhoz rendszeresen házhoz jár, s ha kórházba kerül az egyik betege, biztosan meglátogatja. A temetésekre is elmegy, ha tud. A korábbi asszisztense, akivel negyven évet húzott le együtt, egyszer azt mondta, ha kimegyünk a temetőbe és szétnézünk, azt látjuk, hogy szinte mindenki a mi betegünk volt.

– Amikor elkezdtem a praxist, nem volt annyi diagnosztikai eszköz, mint ma, de állítom, hogy több beteget sikerült meggyógyítanunk. Nekünk a tudásunkra kellett hagyatkozni, nem a gépekre. Egy tüdőgyulladást ma is rögtön felismerek, elég csak meghallgatni a beteget. A gyógyszereket személyre szabottan adhattuk, bár sokkal szerényebb kínálatból. Azzal, hogy 50-60-féle gyógyszert is felírhatnék egy-egy betegségre, nem biztos, hogy jobban járunk. Az egyik gyógyszerügynök a másiknak adja a kilincset, mondtam már nekik, legalább olyan nevet adnának a piruláknak, ami kötődik a betegséghez, hogy meg lehessen jegyezni. Van más probléma is. Ha a ’70-es években idejött egy páciens és a szükség úgy kívánta, hívtam a mentőket, s fél órán belül kórházi ellátást kapott. Ma ez eltarthat fél napig is, mert a mentő először a sürgősségi ellátásra viszi a beteget, ahol még megvizsgálják. Ez önmagában jó, csak erre ma Magyarországon nincs elegendő kapacitás. Szerintem még soha nem volt az egészségügy ilyen drámai helyzetben, mint most. Már az is önmagáért beszél, hogy 1960-ban a nemzeti össztermék 4,7 százalékát fordították egészségügyre, és most is ugyanennyit – mondja a XV. kerületi háziorvos, aki szerint egyértelműen nőtt a betegforgalom az évtizedek során, és változatlanul a középkorúak foglalkoznak magukkal a legkevesebbet. Azt is tapasztalja, hogy egyre több a baj az emberek lelkével, mind jobban igénylik, hogy meghallgassák őket.

A technikával is együtt kell haladni, de Oláh Lajosnál változatlanul fontos szerep jut a kartonoknak. Az asszisztense nemcsak a számítógépben, hanem főnöke kérésére a személyi kartonokon is pontosan vezeti, hogy melyik betegnél milyen tünetek jelentkeznek, mi a diagnózis, milyen kezelést szükséges kapnia. Mert ha hirtelen kell valamilyen adat, a doktor úr gyorsan előveszi a fiókból a papírt, és hosszú évekre visszamenőleg minden a szeme előtt van. A felesége elvesztése rákényszeríti, hogy a számítástechnika alapjaival is tisztában legyen, ezért beiratkozott egy tanfolyamra. A betegei nagyon együttérzőek, kérdezik, miben segíthetnek, időnként meghívják vacsorára. A múlt héten is egy nyugdíjas házaspárnál járt, már a hölgy nagymamájának is Oláh Lajos volt a háziorvosa.

Ahogyan a felnőtt fiuknak is, akinek hamarosan a gyerekei is az ő keze alá kerülnek. Ez így öt generáció. Pedig soha nem lakott a kerületben, mindennap autóval érkezik Budáról, a rendelési idő után pedig hazavezet.

– Egyszer hajnali fél kettőkor csörgött a telefonom, egyik betegem hívott. Aznap délelőtt járt nálam, kiderült, hogy vakbélgyulladása van, azonnal a sebészetre irányítottam. Azért hívott, mert még aznap megműtötték, s most fájdalomcsillapítót akarnak neki adni, kérdezte, elfogadja-e. A feleségem dühöngött, de engem elöntött a melegség – mondja mosollyal az arcán. – Az orvosi esküt 1954-ben tettem le. Akkor még az volt a szokás, hogy már az első évesekkel kimondatták, hogy a „beteg üdve a legfőbb törvény”. Egész életemben ez az elv vezérelt. Két év múlva kell mennem a következő továbbképzésre, ami minden háziorvosnak kötelező. Ha rajtam múlik, ott leszek.