F. Tóth Benedek: Rengeteg

Oxigénhiány, mondták az orvosok, és tehetetlenül széttárták karjukat. Ez annyit jelentett, hogy Pál – a keresztségben ezt a nevet kapta – nem járhat majd iskolába, és alighanem emberek közé sem mehet, mivel sem beszélgetni nem tud majd, sem pedig viselkedni – feltéve, ha képes lesz önállóan járni- kelni. Pál ezért úgy nőtt fel, hogy senki sem látta. Négy fal között. Pontosabban sok fal között, mert a ház, ahol élt, egykor a helyi gróf vadászkastélya volt. Sok szobával, szűk folyosókkal, a falon trófeákkal, a lépcsőforduló mellett nyitott kandallóval, amiben tűz utoljára akkor égett, amikor a második világháború idején bepakoltak oda a németek; majd utánuk az oroszok, végül pedig az enyészeté lett a szétbombázott épület.

Oda költözött be egy messziről érkezett család, s mivel az apa építész volt, a lakhatásért cserébe vállalta, hogy helyreállítja az épületet eredeti állapotában. Ebbe a romba született bele Pál, akit az anyja emberfeletti erővel nevelt és tanított. Pál pedig, aki mit sem tudott az oxigénhiány következményeiről, szépen cseperedett. Megtanult írni és olvasni, a maga módján, persze, s bár a számolást nehezen bírta, nem is nagyon gyakorolta, kivételes érzéke volt ahhoz, hogy megszámolja a csillagokat. Nyaranta hosszú órákon át feküdt az éjszakai égbolt alatt.

Sorra vett minden apró fénylő pontot, szorgosan számolt. Amikor végzett a feladattal, visszarohant a házba, és közölte a végeredményt: rengeteg. Az anyja ilyenkor végigsimított a fején, főzött neki kakaót, majd ágyba tette, betakarta. Büszkén nézte az ő fiát, aki a mennybolton megtalálta boldogságát.

Pál gyorsan nőtt, de az emberek közé nem merészkedett. A családot évente meglátogatta egy orvosbizottság, hogy döntsön a fiú sorsáról, de Pál apja olyan szépen haladt a kastély helyreállításával, hogy bár minden szakvélemény ugyanarra a döntésre jutott, hogy a fiút szeretetotthonba kellene adni, mert szellemi és lelki fejlődése azt kívánná, Pál maradhatott anyja szoknyájánál.

Az idő azonban már csak olyan, hogy felforgat mindent, amiről az emberek azt hiszik, állandó. Azon a bizonyos januári napon, amelynek estéjén Pál magára maradt, rengeteg eső hullott. A jeges víz ráfagyott az útra, a Pál és szüleit szállító autó sofőrje pedig elveszítette uralmát a jármű felett. Aki látta, tudja, ilyen balesetet ember nem élhet túl. A fiúra a mentők az esettől húsz méterre találtak rá. Azt hitték, ő is halott, mert nyitott szemmel az éjszakai eget bámulta, de kiderült, csak a csillagokat számolta.

Hiába volt dermesztő hideg, a mezőn feküdt, háta szinte a szántóföldhöz fagyott, és addig nem hagyta magát megmozdítani, amíg be nem fejezte a számolást. Még azon az estén oda került, ahová sosem vágyott.

A szeretetotthonban önálló szobát kapott a felnőttek szárnyán. Ha addig testébe zárva élte sajátos világát, akkor még inkább becsukta lelkének kapuit és ablakait. Némán és gyorsan teltek az évek, Pál együtt öregedett a csönddel. Háta meggörbült, arcán hosszúra futottak a ráncok, bütykös ujjaival folyton egy cseresznyefa ágából készült botot markolt.

Aztán egy napon, amikor a szél vörösessárga leveleket fújt az utcán, Pál felöltözött.

Cipőt húzott, sálat kötött, fejébe sapkát húzott, és hosszú botjával kilépett az utcára. Nem szólt, csak lépdelt szaporán. Kezében lustán billegett a bot, a vége minden lépésnél tompán koppant. Az ápolók közül ketten sietve mentek utána, de nem kiáltottak rá. Csak követték. Arra ugyanis még sosem volt példa, hogy Pál bárhová ment is volna.

Most viszont árnyként suhant az éjszakában. Gyorsan haladt, és csak a kastély előtt állt meg. Ott, ahol egykor élt. Az épület régi pompájában ragyogott. Új lakója nem volt, de a vadásztársaság időről időre kiadta külföldi vadászoknak. Most is idegen szóval volt tele a ház. Pál hallgatózott, majd átvetette magát a kerítésen. A kastély mögötti kertbe sietett. Visszanézett az ablakon át kiszűrődő fényre, majd addig araszolt hátra, mígnem belépett az éjszakába. Ekkor lefeküdt a fűre. Sapkáját megigazította feje alatt, és az égre meredt.

Odafent megannyi csillagot látott. Aprót, vibrálót, rezgőt és pulzálót. Pál arcán szétterült egy mosoly. Motyogva számolt. Ki tudja, milyen rendben haladt, fölülről vagy alulról látott-e az égbolthoz, de amikor végzett a számolással, lelke újból megtelt boldogsággal. Feltápászkodott, és az időközben a teraszra kitóduló vadászok csak annyit láttak, hogy egy árny elsuhan az éjszakában. S mintha mondott is volna valamit, de azt a nyelvet nem értették. Pedig Pál csak azt suttogta boldogan a maga mély és reszelős hangján, hogy mindegyik megvan. Mindegyik, azt hiszem.