Katasztrófaturizmus

Nem sok taszítóbb jelenséget ismerek, mint a katasztrófaturizmus. Mégpedig azért, mert sokszor józan, normakövető emberek is beleesnek. Olyanok, akik különben soha nem kívánnák mások halálát vagy szenvedését, de ha érdekesek a körülmények, akkor nem bírnak a kíváncsiságukkal. Képesek akár odautazni is a tragédia helyszínére, hosszan bámulni a bajba jutottakat. (Ennek a leggusztustalanabb válfajáról, az ilyen helyeken való szelfizésről már ne is beszéljünk…) Minél szörnyűbb, minél véresebb, minél tragikusabb, annál jobb. Mert a hasukat, ugye, milyen kellemesen csiklandozza az öröm, hogy nem velük történt. Eszükbe sem jut, hogy fordított esetben akár őket is bámulhatná valaki – pedig ugye az is milyen jó lenne…?

A bulvármédia persze kiszolgálja az ilyen igényeket. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Japánban tört ki nagy botrány: egy kétségbeesett híresség nyilvánosan úgy lőtte főbe magát, hogy nyolc fotóriporter fényképezte. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy inkább meg kellene akadályozni a tettet. Mind csak arra gondolt, nehogy ő és a lapja lemaradjon a címlapsztoriról.

A tévések sem különbek. Hajdú Pétertől már megszoktuk, hogy gyász, halálos betegség, válás csak fokozza az ambícióját, keselyűként csap le a szerencsétlen riportalanyokra. Néha a tudtukkal, máskor meglepiként. Mint például, amikor az úszónőt szembesítette a gyerekkori zaklatójával. Vagy amikor a haldokló színészt faggatta a halálfélelméről.

Tőle nem meglepő tehát, de Sváby Andrásról nem gondoltam volna. Az ATV-n vasárnap esténként sugárzott műsorát, a Heti Naplót szórakoztató, érdekes magazinnak tartottam, ami nem túl mélyen, de nem is felületesen reagál a közéleti témákra, minden héten legalább egy-két kifejezetten jó riporttal és egy-két kellemes, derűs történettel. Már amikor megtudtam, hogy összeállt H. P.-vel, megdöbbentem, mert más értékrendű tévés alkotónak hittem. Eddig nagyjából nem is csalódtam korábbi véleményemben. De az elmúlt vasárnap ugyanazt éreztem, mint egykor a Böröczky Józseffel készült interjú láttán. Amennyivel finomabbak, tapintatosabbak voltak a kérdések, az csak abból a különbségből fakad, hogy Sváby Andrásnak volt gyerekszobája. De az indíték ugyanaz: kiszolgálni a katasztrófaturisták igényét. Bemutatni egy kiváló művész, kiváló ember küzdelmét a halállal, úgy, hogy ebben a harcban most vesztésre áll – legalábbis ízléstelen, de még inkább visszataszító. Nem maga a küzdelem, hanem az, hogy ez egy magazinműsor fő riportjának lett szánva. Nem értem, hogy a tehetséges, intelligens Svábyt hogyan hagyhatta cserben a jó ízlése. A sok-sok jókívánság, aminek a közvetítésére hivatkozhat, persze valós, magam is csatlakoznék, de ezeket a riport nélkül is át lehetett volna adni. Miközben a néző fejet hajt Székhelyi József emberi tartása, bátorsága előtt, sőt azt is reméli, hogy csoda történik – émelyeg a szenzációhajhászás miatt. Akinek halt már meg közeli hozzátartozója rákban, vagy egyszerűen csak tiszteli a másik ember magánszféráját, nem akarja ezt látni. Mert ez már a beteg legbelsőbb ügye. Mert ez már a csend tartománya.

Örkény István 1977-ben írta a Rózsakiállítás című kisregényét, amelyben, sok évtizeddel a valóságshow-k előtt, emberek betegségét és halálát követi a tévéstáb. A zseniális író ráérzett a jövő trendjeire. Itt még nem tartunk. De az útra már ráléptünk.