Rajongó vagyok, nem gonosz

Kétféle Fáy Miklóst ismerek. A mai zene- és egyéb kritikákat írók közül tán ő az egyik legismertebb, legfélelmetesebb, akinek naponta megjelenő szerzeményeitől joggal retteghetnek zenészek, karmesterek, zeneszerzők, rendezők, olykor színészek, festők és balett-táncosok, a másik pedig egy 54 éves, kicsit félszeg, az utcán biciklin járó, otthonában a karosszékben (rövidgatyában!) törökülésben ülő szerény fiatalember – írnám, ha a haja (már ami még megvan) nem lenne hófehér 

- Ha csak az egyik legutolsó kritikádat vesszük – amit a szegedi szabadtéri Rigolettóról írtál –, azt akár mint egy csoport ellen előre megfontoltan elkövetett nehézsúlyú becsületsértést is olvashatjuk. A bevezetés még elég visszafogott: „A nézőket átkozták meg, hogy ilyesmit kell hallgatni meg nézni.” A főhős értékelésénél már egy kicsit mélyebbre mész: „Ugrabugrál, gonoszkodik, púposítja a hátát, de a hang nem jön ki belőle.” A főhősnővel nem vacakolsz, egyszerűen csak Penészvirágocskának nevezed. Majd, miután Szegeden vagyunk (ugyebár: a szalámi hazájában), ezt írod: „Monteronét kivégzés előtt valami eszközhöz kötözik, ami távolról egészen úgy néz ki, mint egy rúd szalámi. Ha van ebben valami lokálhumor, én biztosan nem értem.” Miközben persze, hogy érted, s veled röhög mindenki, aki ezt olvasta.

– És mi a kérdés? 

– Hát, hogy jól van-e ez így? 

– Azt hiszem, igen. A kritika értelme: különbséget tenni a jó és a rossz között. Szerintem a néző/ hallgató is világos állásfoglalást vár a kritikustól. Én különösebben nem vagyok gonosz, legalább ötven százalékban jó kritikákat írok, ehhez képest mindig az az emlékezetes, ami negatív. Egyébként meg azt tapasztalom, hogy mindenki élvezettel olvassa az ilyesmit, kivéve persze azt a néhány embert, akit érint. Lehet, hogy a közönség a gonosz? 

– A kritikusi lét hatalom? Élvezed, ha beolvasol? 

– Ez egy olyan betegség, amin minden kritikus átesik. Eleinte azt gondolja az ember, hogy ezért fizetik, ez a dolga, és akkor jól megmondja. Egy hatvanéves tenorista már nem énekel olyan jól, hát odavágsz. De amikor már benő a fejed lágya, rájössz, hogy annyi emlék fűz hozzá, amikor még kiválóan énekelt húsz-harminc évvel ezelőtt, hogy már nem tudod megbántani. Nem is tudom, lehet, hogy a végén még szentimentális leszek? 

– Mondjuk, ezt a Rigoletto-kritikádat olvasva, ezek szerint te még egy kezdő, odavágós kritikus volnál... Jut eszembe: mikor és miért álltál kritikusnak? 

– Otthon nem volt különösebb zenei élet, nálunk nem volt szokás, hogy eljárunk koncertre. Elsős gimnazistaként az iskola vitt el egy hangversenyre, Vivaldi Négy évszakára, ami 45 perc. És a háromnegyed óra elteltével kinyílott előttem egy világ. Azt éreztem, hogy ott van valami, ami fontos, ami rám vár, nem azért, hogy megoldjam, hanem mint élmény. Ez maga a zene, ami megfoghatatlan és kimeríthetetlen, mert meghallgathatom ötezerszer ugyanazt, még mindig nem érzem, hogy a végére értem volna. 

– Tehát akkor beleszerettél a zenébe. De mikor kezdted szidni? 

– Jogra jártam, és nem tudtam, mi akarok lenni, csak az volt biztos, hogy a zenét szeretném, ha megmaradna nekem, hátországnak, afféle menekülő útnak. Meglehetősen lazán látogattam az órákat, az öt év alatt a legtöbb időt a zenei könyvtárban töltöttem. Volt ott egy egyetemi lap, aminek a szerkesztője nyaggatott: annyit jársz koncertre, nem akarsz erről valamit írni? Mivel könnyen ment, hát írtam. 

– Ugye azt tudod, hogy olykor rettenetesen bántó vagy? Különösen igaz rád a remek sportújságíró, Peterdi Pál mondása: akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Te elegánsan és viccesen küldöd melegebb éghajlatra a szerinted arra érdemeseket, miközben ők sértettségükben, dühükben fuldokolnak. És aztán mindenre képesek... 

– Engem is idegesítene, ha valamit tanulnék egy csomó ideig, és akkor odajön valaki, aki nem tanulta, de mondja. Ha van jó tulajdonságom, az az, hogy tekintélyt önmagában nem tisztelek. Nem gondolhatsz írás közben arra, hogy egy ledorongoló kritika mit okoz a szereplők életében; én arról írok, hogy a közönség egyik tagja, jelesül én, mit élt át a nézőtéren. 

– Igen, erről olvastam, hogy a közönség álarca mögé próbálsz bújni, s azt terjeszted magadról, hogy te nem vagy szakember, nem végeztél zenei stúdiumokat, nem zenélsz, még a kottát sem ismered. (Amit egyébként előszeretettel vágnak újra és újra a fejedhez a megbántott zenészek…) Te csak beülsz egy koncertre, egy operai előadásra, és megírod az élményeidet. Miközben a legkevésbé sem gondollak közönséges közönségnek: vagy negyven éve mást se csinálsz, mint zenét hallgatsz, sokezres lemez- és CD-gyűjteményed van, elölről hátra ismered a zeneirodalmat. Hogy tudna egy „közönség” olyasmiket írni, hogy rossz a tempó, hogy hamis a szoprán, hogy az a hang nem olyan, mint amilyennek lennie kell, hogy a karmester indiszponált, a fúvósszekció meg legjobb lett volna, ha inkább csöndben maradt volna… 

– Nem kell egész nap hegedülni, hogy megismerjen Beethoven F-dúr vonósnégyesét. Nem okozott bajt, hogy nincs zenei előképzettségem, hogy nem tudok kottát olvasni, s hogy nem tudok hangszeren játszani. Én a közönség vagyok, amelynek a legnagyobb hányada ugyancsak nem rendelkezik zenei képzettséggel. Jó, mondjuk egy kicsit tapasztaltabb, talán zeneileg tájékozottabb közönség vagyok. A legfontosabb a minőségérzék, s azt remélem, hogy nekem ebből az átlagnál több van. Vagyis minőségellenőr lettem. És fogyasztóvédő. A zenét fogyasztók védője. 

– Akad akár egyetlen zenész barátod? 

– Nem nagyon. De meg fogsz lepődni, ennek elsősorban én ma - gam vagyok az oka.

– Hát persze, mert írsz róluk! 

– Nem. Hanem mert nagyon igyekszem nem tudni semmi személyeset róluk, igyekszem nem barátkozni a művészekkel, nagyon ritkán készítek velük interjút, nem ápolok velük lehetőleg semmilyen kapcsolatot. Amúgy is, amikor az ember elkezd írni, hamarosan kikopik a művészbüfékből… Az a helyes, ha a kritikus magányos figura. Nem zavar, ha utálnak, legjobban a csend zavarna. Ha azt látnám, hogy érdektelen, amit írok. Hogy nincs visszhangja. 

– Ha megengeded, akkor következzen néhány kritika – rólad. Kezdjük talán 2003-mal, amikor megjegyezted, hogy Schiff András a koncertjére egy arany zsebóralánccal érkezett, és ebből szépen levezetted, hogy úgy is játszott, mint egy rendes, zsebórás polgár. Erre felhördült a szakma: előbb 9, majd utána 78 zenész írt tiltakozó nyílt levelet Állítsák meg Fáy Miklóst! címmel. A levélben kontár voltál, aki soha nem lehet tagja a céhnek, akinek kívül tágasabb. 

– Pedig nem is volt olyan bántó az a kritika… A többi meg igaz, soha nem voltam egyetlen céhnek sem a tagja.

– Egy csöppet bántóbb volt viszont az Amadinda együttes vezetőjének neked címzett és itt sajnálatos módon közölhetetlen levele, ami úgy kezdődik: „Idefigyelj, te ba - rom!” Ókovács, az Operaház igazgatója szerint írásod „jobb napokon leszivárgott irodalom, rosszabbakon kiszivárgott napló, de biztosan nem zenekritika”. Fischer Iván karmester pedig „egy nárcisztikus botrányhős fanyalgásait” említi veled kapcsolatosan. 

– Alig emlékszem már az okokra, szerintem ők sem. 

– És mi van a beígért megveretéseddel? Hogy csak néhány nevet említsek a sok jelentkező közül: Miklósa Erika korábbi férje készülődött, egy bizonyos Tóth Lecsó László, aki a Nemzeti Filharmonikusok trombitása, pedig társakat toboroz, hogy megverjen. 

– Azt gondolják, hogy ettől majd jobb kritikát írok? Megjegyzem, verés volt már a zenetörténelemben. Egy bizonyos tenor, Joviczky József – remek Wagner-énekes volt –, valamikor a ’60-as években adott egy pofont az őt kritizálni merő újságírónak. Ami már csak azért sem lehetett kellemes, mert Joviczky kazánkovácssegédként kereste korábban a kenyerét… 

– Pedig biztosan szórakoztató lenne, ha elterjedne a testi fenyítés. Persze csakis oda-vissza alapon. Te például előadás közben felugorhatnál a színpadra, s elverhetnéd, mondjuk, a csellós fenekét a vonójával… De addig is: hogyan telnek a napjaid? 

– Naponta járok operába, színházba, múzeumba, s ezt nagyon élvezem. Vagyis azt, hogy a polgári lét legszebb része lett a foglalkozásom. Középiskolás korom óta vonzott, hogy reneszánsz ember lehessek. Ami persze nem lehetséges, de próbálom átlátni legalább a művészetet, s ami a művészetről szól, az az emberekről szól. És mivel én is ember vagyok, erre valamilyen módon szeretnék reagálni. Azt hiszem, az emberek azt gondolják rólam, hogy gonosz vagyok. Pedig inkább rajongó vagyok. Igen, inkább rajongó.