Játszom egész életemben

– Miért is Kockásfülű? 

– Ezt a plüssnyuszit egy nagymama készítette zöld színű anyagból, de valamiért késésben volt a befejezésével, így hát sietősre vette a dolgot. Nem sokat variált, abból varrta a füleit, ami először a keze ügyébe került. Egy rózsaszín-fehér kockás textilből. Igen ám, de a fülek túl nagyra sikerültek: a nyuszi lépés közben megbotlott a saját füleiben, vagy akár be tudott velük takarózni. A nagymama szomorkodott, csak azt látta, hogy elrontotta az ajándékot. Bevágta egy bőröndbe, gondolván, ha majd egyszer ráér, varr neki igazi nyuszifüleket, kisebbeket persze. Aztán a bőrönd felkerült a padlásra. Amikor a tapsifüles magához tért, meghallotta az öreg vekker hangját, kilépett a kacatok közül, és csoda történt: a nyuszi összesodort füleivel helikopterként repülni kezdett, hogy segítsen a bajba jutott gyerekeknek. 

– Ez tehát a mese eleje? 

– Igen. Utólag ki kellett találnom egy eredetmondát, mert önhöz hasonlóan mindenki azt kérdezte, mitől kockás fülű a sorozat főszereplője. Egyébként először Nagyfülű volt a neve, de mivel a Kockásfülű különlegesebben hangzik, e mellett voksoltunk. El kell mondanom azt is, hogy első blikkre több szereplőt terveztem. Például a kerekes székhez kötött Boldizsár bácsit kulcsfigurának szántam, akinek az a legnagyobb öröme, hogy a balkonjáról nézi a játszóteret és az utcát. Köntöse zsebéből kilóg valami, ami leginkább egy zsebkendőhöz hasonlít. Távcsővel követi a lenti eseményeket, s ha nagy baj történik, azonnal intézkedik. Benyúl a zsebébe, kiemeli a zöld nyuszit, és útnak indítja, hogy segítsen. Nagyon emberi kezdés, de mégis el kellett vetni, mert az egyszerűsítés jegyében jobb, ha mindjárt a Kockásfülű kezdi pásztázni a terepet. A műteremvezető így sajnálkozott: „Könnyek között búcsút veszünk Boldizsár bácsitól.” 

– Hihetetlen, hogy Kockásfülű már negyvenedik születésnapját ünnepli! 

– Richly Zsolt rendezővel – aki rajzolta is a mesét – csodálkozunk rajta, hogy még mindig milyen népszerű. A rajzfilmsorozat kiállta az idő próbáját. Grafikailag is friss tudott maradni. Kedves, érthető, jópofa rajzok születtek. Balázs Árpád zseniális zenét írt hozzá, aminek dramaturgiai szerepe van, hiszen egyik epizódban sincs szöveg. Látvánnyal és zenével kell drámai helyzeteket megjeleníteni. Nekem ennek tudatában kellett olyan meséket kitalálnom, amelyekben szavak nélkül is érthetők a konfliktusok és azok megoldása. Őszintén bevallom, sokszor vért izzadtam.

– Óriási kihívás egy írónak szavak nélkül mesélni! 

– Az a szerencsém, hogy több szakmám van. Annak idején bábjátékosként pantomimeztem is, talán ennek köszönhetem, hogy sikerült megbirkóznom a feladattal. Ellenben a rajzfilmstúdió az első elkészült rész után szemünkre vetette, hogy rettenetesen gyors a tempója, és miután nincs benne szöveg, a gyerekek nem fogják megérteni. Attól tartottunk, nem lesz folytatás. A rendezővel elmentünk egy általános iskolába, és levetítettük a filmet az alsósoknak, akik képről képre, snittről snittre hajszálpontosan vissza tudták idézni a történetet. Ebből az derült ki, hogy a gyerekek vizuális felfogóképessége sokkal gyorsabb, mint a felnőtteké. Hozzáteszem: a mai gyerekeké már háromszor gyorsabb! Ezt figyelembe véve, a Kockásfülű egyáltalán nem tűnik „rohanós” filmnek. 

– Negyven év alatt nem merült fel a folytatás? 

– Érthetetlen, hogy a rajzfilmstúdiónak annak idején ez nem volt fontos. Pedig a két széria szerte a világban hódított, sok külföldi televízió vetítette. Az utóbbi években idehaza történtek lépések a folytatás érdekében. Jó lenne, ha megmaradna a film képi világa, mondandója, szellemisége, és a karakterek is. 

– Milyen mesét szeretnek a mostani gyerekek? 

– Nekem erről eléggé vaskalapos véleményem van. Szerintem a gyerekek nem változnak, legfeljebb az adottságaik formálódnak. Amikor leülök közéjük, és sikerül megfelelő kontaktusba kerülni velük, ugyanolyan érzékenynek, érdeklődőnek, jópofának látom őket, mint a régi időkben. Sokan mondják róluk, hogy izgágák, türelmetlenek, de én nem tapasztalok ilyesmit. Ami pedig a meséket illeti: imádják az izgalmas dolgokat. Történeteimben mindig van valamilyen konfliktus, amit meg kell oldani. Sosem írtam rózsaszínű tollal.

– Ha most kérnék fel egy sorozatra, milyen témával tudná lekötni a digitális korban cseperedő gyerekeket? 

– Kicsit futurisztikus, jövőben játszódó történetet, akár sci-fit. A főhős a távoli jövőben élne, különös körülmények között. Egyébként elárulom magának, hogy valami hasonlón már dolgozom. Egy kötet meg is jelent Vakáció 2500-ban címmel, és egy víz alatti városban játszódik. Ez az izgalmas időutazás az én fantáziámat is megmozgatja, úgyhogy biztosan lesz folytatás. 

– Nyolcvanon túl is nagyon aktív! 

– Amíg jár az agyam, az írást és a rajzolást nem hagyom abba. Számomra ez a legjobb időtöltés, és boldoggá tesz, ha másoknak is örömet szerezhetek vele. Rengeteg ötletem van. Külön listát vezetek, mi mindent szeretnék még megírni. Most kéne húszévesnek lennem! Mindmáig jelennek meg új könyveim, de érdekes módon a régieket is kiadják. Hajdanán apukám állandóan szidott, hogy lusta vagyok. Azt mondta, amíg én egy könyvet csinálok, addig mások hármat. Ez nagyon elkeserített. Az élet azonban engem igazolt, hiszen a lassan és alaposan készült műveim időtállónak bizonyultak, a mai gyerekek is szeretik őket. 

– Egyszemélyes üzem az öné: írja, rajzolja, tervezi a könyveit, és van egy kis kiadójuk is, amelyet a férje vezet. Hogyan lehetne ennyi mindent gyorsan csinálni?! 

– Sehogy. Nyolcvanon túl rá is szántam magam, hogy megbízzak egy kedves, fiatal grafikust a legutóbbi könyvem illusztrálásával. Pásztohy Panka személyében sikerült megtalálnom, aki ugyanolyan kedvességet sugároz a rajzaival, mint ami az én munkáimat is jellemzi. A Bohóc és a kismajom című válogatás olyan meséimből készült, amelyek hajdanán folyóiratokban, gyermeklapokban már megjelentek. Örülök, hogy antológiába kerültek, és nem lettek az enyészeté. Először tőlem várták a grafikákat is, de én tudtam, hogy más hamarabb lesz készen velük.

– Nocsak, megszegte a fogadalmát! Édesapja barátja, Pető András professzor, a Pető Intézet alapítója hajdanán megígértette önnel, hogy soha nem bízza másra az illusztrálást. 

– Ennyi ideig betartottam a szabályt. Most már ő is biztosan felmentene engem. 

– Játszom egész életemben – ez lett az ön mottója. Ez, ugye, áll még?

– Nagy ajándék a sorstól, hogy olyan foglalkozásom lehet, ami nem szenvedéssel, hanem örömmel jár. Csodálatosan alakult az életem. Szabadfoglalkozású voltam. Két fiam el sem tudta képzelni, hogy az anyukájuk reggel nyolckor kezdje a munkát, és csak este érjen haza. Mindketten fotósok, nekik is megadatott az a szabadság, ami nekem. Nincs kialakult napirendem, ha nekikezdek írni, akkor nehezen tudom abbahagyni. Régen sokat időztem a szigligeti alkotóházban, ott aztán lehetett dolgozni, hiszen kiszolgálták az embert, még a reggelit is a szobába hozták. Ahogyan más íróknak, nekem is sokat jelentett az a lehetőség. 

– Befogadták a befutott írók? 

– Annak dacára, hogy a betűvetők eléggé maguknakvalók, mindenki kedves volt, kollégának tekintettek, 1963- ban az Írószövetségbe is felvettek. Később megjöttek az elismerések is, a József Attila-díjat 2010-ben kaptam meg. (Novemberben pedig átveheti a Budapestért-díjat – B. T.) 

– Ha önmagáról kellene mesét írnia, mi lenne a történet? 

– Nem is tudom… A Jóisten áldásának veszem, hogy nem sújt betegségekkel. Annyi ember leesik a lábáról, pláne ilyen idős korban, én meg vidáman szaladgálok. Persze nem tudhatom, mit hoz a következő pillanat. Hogy válaszoljak a kérdésére, az én történetem arról szólna, hogy kislány koromtól kezdve az apukámnak akartam imponálni, és úgy hiszem, most odafönn elégedett velem. Teljesítettem az álmait. Sőt sokkal többet valósítottam meg belőlük, mint amennyit elgondoltunk. Mindig odafigyelt, mit írok, mit rajzolok, s a pályám indulásában is ő segített azzal, hogy bevitte első rajzos mesémet a könyvkiadóba. Azt hiszem, nincs olyan, ami kimaradt az életemből, hacsak az nem, hogy a két fiam mellé egy kislányt is szerettem volna.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE