Meló és egó kérdése

Ildomos egy újságban így hangsúlyozni, hogy a beszélgetőpartnerem beszédhibás? Igenis fontos, ha gyerekként annyi megaláztatást kapott érte, hogy olykor hetekig depressziós volt miatta. A gátlásos kisfiú egyedül a színpadon tudott kinyílni. De hiába nyerte meg tízévesen az iskolai szavalóversenyt, két nappal a megyei forduló előtt szóltak neki a tanárai: mégsem viszik el, mert ha rájön a dadogás, leégeti az iskolát – és őket. Utána három évig nem mondott verset. Akadtak jó tanárai is az 1500 fős dunántúli településen, Papkeszin, teszi hozzá Balatoni József, de a többség inkább „megtaposta” a dadogása miatt. És ha épp nem ezért csúfolták a társai, akkor azzal vádolták a kitűnő tanulót, hogy bolti eladó édesanyja és hentes édesapja mondjuk szebb hússal hálálja meg az ötösöket.

– Kevés kortársammal értettem szót, magányos gyerek voltam. Mentsvárként faltam a betűket, és otthon sokat beszélgettünk a szüleimmel, tőlük minden kérdésemre választ kaptam. Akkor kezdtem kinyílni, amikor Pápára kerültem, a Türr István Gimnáziumba, az Arany János tehetséggondozó programba. Abban az elfogadó környezetben megtaláltam a helyem. Bár már nem tartoztam a legjobb tanulók közé, de végre igazi közösségi életet éltem: újságot írtam, rendezvényeket szerveztem, műsorokat vezettem, énekeltem a musicalstúdióban.

Statisztikák szerint az elsőgenerációs értelmiségiek zöme tanári pályát választ – József is. Sokáig a matematika szakot dédelgette. Egészen a középiskolás élményekig, attól kezdve viszont a színészet és a média érdekelte. A felvételi lapon a pécsi egyetem történelem szaka csak afféle vészforgatókönyvként szerepelt – az egyik tanára kedvéért, aki szerint a vak is látja, hogy igazi pedagógusvénával bír. Egyetlenegy ponttal csúszott le a kommunikáció szakról.

– Pályakezdő történelemtanárként előbb a szülőföldemen, aztán Pesten kerestem állást. 47 helyre adtam be a pályázatomat, sikertelenül. Végül kacskaringós úton a XV. kerületi Kontyfa Általános Iskola, Szakiskola és Középiskola vett fel, ráadásul rögtön a hatodikosok osztályfőnöke lettem. Egy dolgot biztosan tudtam: valahogy másképp szeretnék tanítani, mint a hagyományos. Egy játékos nagy gyerek vagyok, aki beleviszi a lényét a tanításba. Ötvözöm az élmény-, a játék-, a kooperatív és a drámapedagógiát, ezek sajátos egyvelegével tanítok.

Nincs ebben semmi ördöngösség, szerinte. Például rengeteget improvizál, mert a tanulás közös munka, és minden osztály más. Nem álarc mögül tanít, bevallja, ha hibázott. De azt is megmondja a tanítványának, ha bunkóság, amit csinál – és a gyerek pontosan tudja, hogy a tanárának igaza van, jogtalanul nem mondana ilyet. Mert a tisztelet kétoldalú, ez az alapja mindennek.

Úgy gondolja, a cikkei és a regényei azért sikeresek, mert őszinték – ez manapság ritkaságszámba megy, pláne egy gyerekkel szemben, mert ő „csak egy gyerek”, mondják sokan. Jocó bácsi világa a kendőzetlen őszinteségen alapul, legyen szó diákról, szülőről, kollégáról vagy akár az oktatási rendszerről, a tanítási módszerekről.

– Sokan értenek egyet velem, de kevesen mernek tenni a változásért. Mi a baj az élménypedagógiával? Egyrészt meló, másrészt egó. A tanárok megijednek a pluszmunkától, a harminc éve használt jegyzetek és óravázlatok helyett ez folyamatos képzést, megújulást kíván – cserébe viszont tuti megvéd a kiégéstől! Eddig a tanár volt a megmondóember, aki „leadta” az anyagot, de most nem ő a tudás mindenható közvetítője, hanem hátralép, és a gyereknek magának kell átlátnia az összefüggéseket, neki kell megdolgoznia a tudásért. És közben kérdez, kérdez! Amivel ugyebár megakasztja az órát, eltérít a fő csapásiránytól – de ezek a megállók és megértések viszik igazán előbbre a gondolkodásban.

Az eredmény? Mesél egy srácról, aki az első évben egyszerűen nem szólalt meg az óráján, ha kérdezte, akkor se. Most, a harmadik évben az egyik történelemórán kiállt, és briliáns kampánybeszédet mondott a feladatul kapott eszmerendszer mellett. Ezek a srácok piszok jól tudnak érvelni, nap mint nap gyakorolják, amikor például mentséget, kibúvót keresnek – egyszerűen csak mederbe kell terelgetni, fejleszteni a képességeiket. A kütyük világába született gyerekeknél nem működnek a korábbi pedagógiai módszerek, őket már máshogyan kell megfogni. Ezzel szemben az iskolák zömében szinte robotképzés folyik, brutális mennyiségű tananyaggal.

– Hatodik éve tanítok, de azt mondják, a Kontyfában minden esztendő háromnak számít. Ez egy külvárosi iskola, nagyon vegyes „gyerekanyaggal”. Én ezt imádom, ez maga az élet, tömött zsebű és korgó gyomrú, arab és kínai, eminens és bukott diákokkal együtt. Emellett kiélhetem a gyerekkori vágyaimat: cikkeket, blogot, könyvet írok, a gyerekek előtt nap mint nap „színpadon” állok, van egy darabunk a Momentán Társulattal, ráadásul nem Shakespeare szövegét mondom, hanem magamat alakítom. Úgy érzem, az egykori sérelmekért kárpótlást kaptam az élettől. Amikor egy autista gyerekkel találkozom, eszembe jut az a régi, megalázott, mellőzött kisfiú. Másképp működik az agyam, másképp élem meg a dolgokat: nekem a más a természetes, az átlagos az elfogadhatatlan. Már rég nem a dadogás miatt számítok másnak, de valahol ott kezdődött, hogy érzékenyebb vagyok a másságra, a homoszexualitástól a mozgássérültségig. A szegénység is másság, akárcsak a gazdagság. A gyerekeket is érzékenyíteni szeretném, ebben óriási mankó lehet a művészet. Aki az Átriumban megnézi és megérti az Őrült nők ketrece című darabot, az biztosan nem fog „buzizni”. Vagy aki a Hatszín Teátrumban megnézi és megérti Szalai Kriszta darabját, a Maradjunk annyiban után nem tud úgy elmenni egy hajléktalan és mások gondja mellett, mint előtte. Többször elvittem már a tanítványaimat, és érdekes módon mindig más résznél sírok. Nem szégyen sírni – a tanárnak, a férfinak sem.

DRASKOVICS ÁDÁM FELVÉTELE