Sosem összevissza

Apa este, az egyik csillag mellett integetett nekem. Ezt álmodta Tímea. Mert álmában olykor megjelenik apa. Máskor meg minden és mindenki más. Gyerekek, háziállatok, hétköznapi dolgok. Látszólag összevissza és mindig úgy, hogy azt sem tudni, mi vagyunk-e azok a gyerekek, és rólunk gondoskodnak-e azok a lovak, kecskék és nyulak. Még az is lehet, hogy az álomban van rend, boldogság és mérhetetlen nyugalom, és mindaz, amire mindennap nyitott szemmel rácsodálkozunk, az a fakó és repedezett.

Tímea egy ilyen repedezett világ mozaikjából rakosgatja ki mindennapjait. Mindig ugyanúgy, és mindig másképp. A lényeg az, hogy a végén lehetőleg mindig ugyanaz a kép jöjjön ki. Az, ahogyan áll a tükör előtt, háta ívbe hajol. Könnyedén ereszkedik hídba, kitart, majd átfordul egy másik pózba. Az előbb ugyanezt tette a terem közepébe állított karika belső ívében is, miközben az még a támasztási pontjánál is körbefordult. Egyensúly és figyelem kérdése az egész. No és a tehetségé, azé a bizonyos megfoghatatlané, amit elsőre csak az láthat meg, aki tudja, honnan hová fejlődhet valaki.

Timi ötéves volt, amikor Kovács Beatrix meglátta benne azt, amire mások csak legyintettek, mondván, kétségtelenül ügyes, de egy Downszindrómás leánynak azon túl, hogy mozgásra éppúgy szüksége van, mint készségfejlesztésre, nincs sok keresnivalója a színpadon. Azt nem tudni, hogy miféle istenek ültették el az emberek lelkében azt, hogy ha valaki nem úgy néz ki, mint ők maguk, és sorsa az övéktől eltérő mindennapokat adott neki, akkor az már nem lehet művészi, sem lélekkel teli. Az elmét nyilván az olyan gondolatok vezetik az ilyen képzetekhez, hogy a sorsnak lehetőleg azon az oldalán kell állni, amelyik szépnek és hasznosnak mutatja magát, miközben ez nem feltétlenül rajtunk múlik – és még csak az sem biztos, hogy egyáltalán van jó vagy rossz oldal. A világot mindenki onnan nézi, ahonnan neki megadatott, életének menetét pedig nagyban befolyásolja az, hogy mennyire törődik mások képzetével.

Tímea szerencsés ember. A Downszindróma, annak minden velejárója ugyan kijelöli életének útját, hiszen lehet, hogy nehezebben fejezi ki magát, mint mások, és olykor több időre van szüksége ahhoz, ami sokaknak a pillanatok tört része alatt feldolgozható vagy megmutatható, de legalább nem küzd mások képzetével. Élete teljes. Még akkor is, ha nem egyszerű. Többszörösen hátrányos családba született, sokszor költöztek, apukája öt éve meghalt. Most Velényben él, onnan jár be foglalkozásokra, Kovács Beatrix óráira. A koreográfus Bonis Bónadíjas tehetségszakértő, aki négyévesen már színpadon állt, a rendszerváltás idején az Országos Artistaképző Intézet táncszakán végzett. Azóta foglalkozik táncoktatással és koreográfiák készítésével. Többéves munka eredményeként 1995-ben sajátos képzési és mozgásformát, önálló stílust hozott létre (a neve TrixCir Creative-ArtDance és a CoKI-GyM; magyarul MozgásMűvészet-Módszer), amelyben az általa tervezett cirkuszi eszközök felhasználásával különböző stílusokat ötvöz a modern tánc elemeivel. Amikor Tímea ötévesen hozzá került, azonnal meglátta benne a tehetséget. Azt mondta, ez a lány tíz év múlva a színpadon áll. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Timit, nem gondolt arra, hogy fogyatékkal élőkkel is foglalkozzon, ma pedig már alapprogramjai közé sorolja a Down-szindrómás gyermekek integrált mozgásfejlesztésének lehetőségeit és módszereit. Egyrészt azért, mert a színpadon, előadás közben egyetlen néző sem látja azt, hogy milyen szindróma, álom vagy rögös út áll a produkció mögött, másrészt egy koreográfus és tánctanár csakis olyanokat enged a reflektorfénybe, akik megdolgoztak, megküzdöttek azért, és kiérdemelték, hogy felléphessenek.

Tímea pedig megdolgozott a sikerért. Első bemutatóján mindjárt a Pécsi Nemzeti Színház színpadán állt, ráadásul ép társakkal a Nemzetközi Speciális Művészeti Fesztiválon. Az odáig vezető út mindennek mondható, csak éppen nem simának. A Down-szindrómás táncosok és művészek nagy előnye egyben a hátrányuk is: a laza ízület. Ám Tímea figyelme legalább annyira laza volt, mint az izomzata. Egyik pillanatról a másikra képes volt átrendezni a stúdiót, és az is előfordult, hogy el-elmaradt az órákról. Volt, hogy évekre. De amikor visszatért, mindenre, amit tanult, pontosan emlékezett. Megvolt és megvan benne minden olyan képesség, amely kitartással és gyakorlással lehetővé teszi azt, hogy a színpad az élete részévé váljon. Kezdetben még tizenöt perces mesedarabokban mutatta meg tehetségét, mára pedig eljutott odáig, hogy akár egyórás önálló műsorban álljon a közönség elé.

Ehhez hetente kétszer-háromszor öt órát kell gyakorolnia. S hogy érezzük is ennek nehézségét, Beatrix megkéri Tímeát, az elforduló tárcsán álljon fél lábon, miközben karjával két karikát pörget. Aki próbálta már ezt, minden bizonnyal át tudja érezni a kihívás nehézségét. Akkor most képzeljék el azt, hogy a koreográfia szerint Tímea három és fél percig áll fél lábon. A lány művészi képességeit mutatja az is, hogy idén egy tehetségkutató versenyen Richter Flórián magyar cirkuszművész, Arany Bohóc-díjas lovasakrobata is felfigyelt rá. Beatrix most azon dolgozik, hogy Tímea 2019 januárjában felléphessen a Nemzetközi Cirkusz Fesztiválon. S bár Beatrix nem szereti azt, ha Tímeát artistának nevezik, de a sajtó már most úgy harangozza be az eseményt, hogy Bőczy Tímea lehet Magyarország első Down-szindrómás artistája.

Ezen amúgy Tímea nem gondolkozik sokat. A maga lelkes lendületével azt magyarázza, hogy legszívesebben kőműves lenne. Házakat építene. A múltkor is köveket cipelt, segített tetőt építeni, a háta a gerendát is elbírja. Aztán csak néz mosolyogva a hatalmas szemével, mesél életének napjairól, és bennük egyre inkább összeolvad álom és valóság. Előtűnik egy régi barát, akit csak ő lát, nevét nem árulja el, még nem, de idővel talán. Hozzá a gyakorlatok szünetében amúgy is sokat beszél. Megvitatja vele a mozdulatsorokat, valamint azt is, mi az, amit jól csinált, és mi az, amin még javítania kell. Olykor apa szól hozzá, mert nappal is figyeli őt, nem csak az álmaiban. Beatrixnak is szívesen mesél ezekről a találkozásokról, és arról, hogy van egy babája, aki olyan, mintha a gyereke lenne, és lehet, egyszer talán így is lesz. És Beatrix mondja is, hogy belőle nagyon jó anya válna. És Tímea mesél gyerekekről, háziállatokról, hétköznapi dolgokról. Sosem összevissza, csak éppen mindig úgy, hogy azt nem tudni, mi vagyunk-e azok a gyerekek, akik gondoskodunk róla, vagy ő, Tímea az, aki törődik velünk, lelkünk rezdüléseivel. Mert elnézve azt, ahogyan mesél, magyarázza az élet dolgait; ahogyan mozdul ritmusra, teste karikába hajlik, semmi kétség, hogy ebben a világban rend van, boldogság és mérhetetlen nyugalom. Nincsen benne semmi olyan, ami fakó volna vagy repedezett.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI