Színház nélkül elvesznék

- Mennyit változott az idők során? 

– „Mindig az voltam, ami vagyok, és mennyit változtam ahhoz képest, ami voltam” – válaszolnék Beckett Szép napok Winnie-jének szavaival, amit a Katonában játszom. (A darab eredeti címe: Ó, azok a szép napok! – A szerk.) Ez a megállapítás rám is érvényes. Nemrég forgattam egy sorozatban, érdekes tapasztalat volt. Sokkal ridegebbek az emberek, nem jellemző a viccelődés. Fiatal színésznőként, ha beleettem a kellék ennivalóba, azt elnézték. Azt gondoltam, ez a személyemnek szóló gesztus. A fenét! Azóta tudom, hogy nem nekem szólt, hanem a szép és ifjú lánynak. Most viszont egyáltalán nem tolerálják az ilyesmit, sőt megszólnának érte. Elgondolkodtatott. Az ember megöregszik. Nemcsak kívül, belül is. Megcsontosodik, merevebb lesz. Lassul az észjárása, ragaszkodik a rögeszméihez. 

– Lélekben megmaradhat fiatalnak, még ha gyűlnek is a ráncai és kezd őszbe vegyülni a haja. Nem szabadna, hogy ezért másként viszonyuljon egy színésznőhöz a közönség. 

– Ne mondja már! Igenis, másként viszonyulnak. Egy színésznőn könnyen nyomon követhető az idő múlása, a nézők az öreg színésznőkre epés megjegyzéseket tesznek, elfelejtik, hogy ők sem úgy festenek, mint fiatalon. 

– És ön hogyan viszonyul az öregedéshez? 

– Előremenekülök. Fel lehet tupírozni a fogyatkozó hajkoronát, hogy többnek tűnjön, de nekem az siralmas látvány. Azt is szánalmasnak tartom, ha egy nő nem az életkorának megfelelően öltözködik. Aki mindent megtesz, hogy a legjobb formáját fussa, és vállalja a korát, szememben az a nyertes. Egy öregedő színésznőnek aztán még a fizikai erőnlétére is figyelnie kell, máskülönben hogyan engedelmeskedhetne a fantáziájának. Ha fel kell ugrani a plafonra, akkor fel kell tudni ugrani. És a szellemi kondíció is nélkülözhetetlen. 

– Nemrég a közösségi oldalára a lánya, a szintén színész Pálmai Anna felrakott egy régi címlapot, még karon ülő volt, és ön is nagyon fiatal. Pogány Judit megjegyzése: „A szépségnek van egy olyan foka, amit már nem lehet kibírni.” Élvezte az ilyen szerepléseket? 

– Á, dehogy. Mindig féltem tőle. Borzalmas stresszt okozott megfelelni egy címlap követelményeinek – ma meg különösen. Egyébként is elégedetlen voltam önmagammal. És ez nem múlt el, legfeljebb átkerült egyik zsebből a másikba. Folyton irigykedtem valakire, egyszer a sudár szőkékre, máskor a sötét tekintetű cigány lányokra. Úgy látszik, ez is egy mentalitás. 

– Amikor arra kéri a rendező, hogy „olyan legyen, mint egy eleven portásfülke”, azt hogyan tudja megoldani? 

– Az ilyen instrukciók megoldása a leggyönyörűbb színészi feladat. Gothár Péter csodálatos instrukciókat tud adni. Egyszer Haumann Pétert arra kérte, úgy mondja a szövegét, mintha az a konyhaszekrény mögé hónapokkal korábban odapottyant sajt lenne. Na de milyen sajt? – kérdezett vissza Péter. Parmezán! – mondta másodpercnyi gondolkodás után Gothár. 

– Most jön a megkerülhetetlen „színészóriás színészóriás lánya” téma. Básti Juli, Udvaros Dorottya, Szirtes Ági – mindhármuk számára édes teher lehet, hogy édesapjuk vagy édesanyjuk ünnepelt színész volt, név szerint Básti Lajos, Dévay Kamilla, Szirtes Ádám. Téma volt ez a három lány között? 

– Inkább Julival beszéltünk erről. Mindkettőnk családjának Szigligeten volt nyaralója, a vakációt sokszor együtt töltöttük. Nekem határtalanul jó kapcsolatom alakult ki apuval, azt szerette volna, ha én is színész leszek, sőt az unokája is. Ezt sosem éreztem tehernek, olyan természetesnek vettem, mint a levegővételt. Persze lehetetlennek tűnt az ő gigászi nagyságához felérni, de mivel nő vagyok, így könnyebb helyzetben voltam, mint ha fiúnak születek. 

– Őrzi édesapja személyes tárgyait, fotóit? 

– Óra, csokornyakkendő, sámfa, tehénkolomp, köcsög, gyertyatartó, festmény – mind-mind az életemhez tartozik. Sok mindent átadtam a Színháztudományi Intézetnek, de van néhány tárgy, amitől semmiképpen nem válnék meg. 

– Szirtes Ádám még attól sem rettent vissza, hogy New Yorkban, a Times Square-en szalonnát falatozzon… 

– Igen, van egy ilyen jelenet Gothár Péter Tiszta Amerika című filmjében. Amikor forgatták, véletlenül arra járt Dettre Gábor rendező, aki akkor kint élt, és ahogy meglátta apámat a gyümölcsösládán szalonnázni, először azt hitte, hogy megbolondult. Úgy mesélték, nagyon félt New Yorktól. Napokig ki sem lépett a szállodai szobájából. Harmadnap vitték a diszpót, mikor kell kamera elé állnia, csak hümmögött, azt mondta, hogy az nem jó. Sokadszori kérlelésre árulta el, hogy a kinti magyarok kérésére bevállalt egy fellépést. 

– Hogyan lett a legendás Soós Imre az ön keresztapja? 

– Apu révén. Amikor készültem édesapám félbemaradt kéziratának kiadására (2011-ben Életünk, életem! címmel meg is jelent – A  szerk.), Oláh Andrea újságíró megtalálta és elküldte nekem Soós Imre múzeumban őrzött levelét, abban apu azt írja neki, hogy ideje lenne megadnia a kölcsönadott 500 forintot, és tudatta vele a keresztelőm időpontját is, amire sajnos nem jött el. Nincsenek róla emlékeim. 

– Mindjárt a pályája elején színészóriásokkal hozta össze önt a sors. Szerencsésnek tartja magát ezért? 

– De még mennyire! A Nemzeti Színházban együtt játszhattam Sinkovits Imrével, Bessenyei Ferenccel, Őze Lajossal, Moór Mariannával, a Katonában Gobbi Hildával, Csomós Marival. A puszta létezésükkel életre szóló példát adtak. Emlékszem arra, hogy Gobbi menynyire félt esténként, még akkor is, ha csak egy rövid jelenete volt. Remegett. 

– Színész apával és keresztapával ön csakis színész lehetett. Más elképzelése nem is volt soha?

– Színház nélkül elvesznék. Nem értek máshoz, még pincérnek sem vennének fel. Régebben, ha nagyon erőszakosan kérdezgettek, azt válaszoltam, iparművész szívesen lennék. Amikor a lányom született, olyan egyértelműen jó élmény volt, hogy úgy gondoltam, akár szülésznő is lehetnék. Volt, hogy vágytam eltávolodni a színháztól, de nem sikerült. Idén nyáron meg is próbáltam, elmentem három hétre a tengerhez, és egy hét után már annyira hiányzott a színház, hogy majd’ belebolondultam. Bármennyire is jól éreztem magam, ott idegen voltam. Itthon pedig, ha egy ismeretlen rám mosolyog, gondolhatok arra, hogy azért teszi, mert a színházban kellemes perceket szerezhettem neki. 

– Tényleg nem tudna külföldön élni? 

– Hát, nem tudom. Bár abban nem vagyok biztos, hogy ha egy fekete kalapos cowboy derékmagasságban rám rúgná az ajtót, felkapna maga elé a nyeregbe és elvágtatna velem Új-Zéland irányába, akkor mindenáron le akarnék onnan szállni. Hogy valaki külföldre költözzön és újrakezdje az életét vagy a pályáját, ahhoz iszonyú erő, bátorság, eltökéltség kell. Felnézek arra, aki ebbe belevág. 

– Ehhez nincs önben bátorság? 

– Nincs. Én inkább a vakmerő vagyok. Nem fontolom meg a lépéseket, egyszerűen csak megunom a vacillálást. Mint amikor fiatalon beugrik az ember a tengerbe, s nem méri fel, hogy lehet-e alatta egy szikla. 

– Sokszor emlegeti a tengert… 

– Mert lenyűgöz! A víz a legfontosabb elem számunkra. Abból vannak a sejtjeink, nélkülözhetetlen az élethez. Megnyugtatnak a hanghatások, a monotónia, a pillanatról pillanatra változó színek. 

– A körülöttünk lévő világ is állandóan változik. Figyeli? 

– Igen. És hiába próbálom nyugtatni magam, hogy színészként nem ez a feladatom. Nagyon fáj, ami körülöttünk zajlik. Amit a hajléktalanokkal csinálnak, az bűn. Tehetetlennek érzem magam és csak dühöngök. A kaukázusi krétakör című dráma végén van Gruse, a konyhalány monológja, amikor beolvas a bírónak, aki elszegődött az uralkodóosztályt szolgálni: „A szol gájuk lettél, hogy megtarthassák a házaikat, amit mástól loptak. Mióta tartozik a ház a poloskákhoz?” A darab végén győzedelmeskedik az igazság, s némi megnyugvást jelent, hogy legalább a színházban így történik. 

– Ezért (is) éri meg színésznek lenni? 

– Persze, nem kell járni terápiára. 

– És a nyugalmát hol találja meg? 

– A vidéki házamban. Ahogy megyek haza autóval, a hűvösvölgyi Nagyréthez érve letekerem az ablakot és szívom magamba a tölgyerdő illatát. Gondoltam rá, hogy visszaköltözöm a városba, de ennek még nem jött el az ideje. 

– Vágyik elismerésekre? 

– Azok mindig jólesnek. Most a Prima Primissima díj kapcsán igazán boldog vagyok, hogy a színház- és filmművészet kategóriában egy napon említenek Venczel Verával és Székely Gáborral.

FOTÓ: HORVÁTH JUDIT