
Ez Baba Vanga legijesztőbb jóslata, embertelen szörnyűség közeledik
borsonline.hu

FÉNYKÉPEZŐGÉPES LELETMENTÉSRE tette fel az életét Kunkovács László fotóművész, néprajzkutató, akinek munkásságát Nemzet Művésze díjjal ismerték el. „A földszintes országot jártam, megörökítettem többek közt a bölcs nyugalomból kimozdíthatatlan pásztorok életét. Az én képeim igazak” – vallja.
Az ember alakítja a tájat, de a táj is magához formálja a benne élő embert. A pásztorok némán is bölcsességre nevelnek – így fogalmazza meg Kunkovács László, miért olyan nyugalmasak, zárkózottak és férfiasan hallgatagok a pásztoremberek. Köztük élt, részt vett a hétköznapjaikban. Ha kellett, meghált a szabad ég alatt a hodály mellett, kutatásaiból két tucat könyvre való anyag született. A fotói sosem beállítottak, mindig igazat mondanak. Nem a puszta „operettromantikáját” vetítik elénk.
A fotóművész, néprajzkutató munkáját korábban Kossuth-díjjal honorálták, nemrégiben pedig a Nemzet Művészei közé választották. Kérdés persze az is, vajon tudósnak vagy művésznek vallja-e magát. Miből merítette az erőt, hogy visszaásson a gyökerekig, és megörökítse ezt a letűnő világot? – erről is faggattuk budai otthonában.
– Engem sosem a falu közepe érdekelt, hanem a tanyavilág. A pásztorok élete a maga egyszerűségével, tisztességével. A táj is olyan nyílt körülöttük, mint ők maguk. Éjszaka föléjük borul a világmindenség, s ők ebből a bölcs nyugalomból kimozdíthatatlanok. Kell ettől jobb élet?
Kunkovács László vidéken nőtt fel, a Békés megyei Endrődön. Hatalmas vízi világ vette körül a szülőhelyét, gyermekfejjel megismerte a tanyasi állatseregletet éppúgy, mint a nádasok, fűzfás árterek szárnyas lakóit. Rácsodálkozni a természetre és az azzal harmóniában élő emberre – ez a szemlélet egy életre belé ivódott. Ragaszkodott a „földszintes Magyarországot” megismerő alapállásához, és ennek gyümölcsét mutatja be köteteiben. Számára máig a világ legszebb zenéje az állatok nyakába akasztott kolomp, csengő meg pergő hangja.
– Már diákkoromban fényképeztem, nem is rosszul, főiskolásként díjakat nyertem. Bennem volt azért tudós érdeklődés is. Pöttöm koromtól az iskolaigazgató apám polcáról leemelgettem a tudományos könyveket. Végül aztán minden összekapcsolódott – mutatja az asztalon sorakozó köteteket.
Az a képi leletmentés, amire ő vállalkozott, sosem kötötte az íróasztalhoz, az élete nagyobb részében az országot járta, sokszor vonattal, gyalogosan. Afféle mesebeli szegénylegényként kopogtatott be a Magyar Távirati Irodába, rögvest felvették, és szép karriert futott be: először országjáró tudósító, majd művészeti szerkesztő volt. Csodálkoztak is, amikor otthagyta a kényelmes állását, hogy kövesse a hivatását. Akkor már Eurázsia más tájain, például Mongóliában is kereste a nomád pásztorok kultúrájának emlékeit. Kutatott többek közt sziklarajzok, ősi építmények, a puszta közepén emelt kultikus kőalakok, az úgynevezett kunbabák után, s mindent dokumentált egyre gazdagodó képanyagával. Egy ősi életforma nyomai mindenben megmutatják magukat, akár abban is, hogyan főzik a birkát, s miként tálalják.
– Ha az én falumban háromhavonta nem csinált volna a téeszelnök birkapörkölt-vacsorát, szétment volna a tagság – tréfálkozik. Amikor Kazahsztánban járt, a birka megfőtt fejét mint a legbecsesebb részt neki, a vendégnek kínálták fel. Később nagy meglepetésére Kunmadarason egy lakodalomban, ahol két pásztorfamília fiataljai keltek egybe, hasonló szokást láthatott. A vőfély behozta a birkapörköltet, de a legjavát, a jószág benne főtt fejét nem az ifjú pár elé tette először, hanem a tata, az aggszakáll elé, mivel a nagy öreget övezte a családban a legnagyobb tisztelet. – Megborzongtam, hogy a kultúra ilyen régről sugárzik.
– Az eurázsiai sztyeppövezet legnyugatibb darabja a mi Alföldünk, őseink azért telepedtek meg ezen a vidéken, mert itt még tudták legeltetni az állataikat. Ez az életforma mélyen gyökerezik bennünk. Sokan úgy néznek a pásztorokra, mintha skanzenben lennének, de én sosem ezt a giccses Hortobágy-képet akartam megörökíteni. Ma azt mondják, ami régi, az menjen a csudába, pedig a természet közeli élet fogalmai nagyon is korszerűek. Ha egy újdonsült milliomos felvásárolja a földet, de nem legelteti, az a parcella elvadul. Egy juhász két kutyával és 400-as falkával viszont szépen karbantartja, és még húst is termel. Dicsérjük a modern tájbarát építészetet, de a pásztorok építményei is épp ilyenek. A seggen ülő hodály (bocsánat, ez a neve a szakirodalomban is) szarufái lelógnak a földig, s ha azok elöregszenek, visszanyeri az épületet az anyaföld, nem borítja fel a természet rendjét, hanem belesimul abba. A pásztorok szállásán nincs egy fölösleges tárgy, ők sosem estek a felhalmozás hibájába.
A néprajzkutató úgy gondolja: a nap ugyanúgy kel fel és nyugszik le, mint hajdan. Nem a világ rohan, hanem az emberek kergültek meg a fogyasztói társadalomban.
Több kötetre való képe vár még feldolgozásra. Könyvbe kívánkoznak a szülőfalujáról őrzött emlékek is. Nagy gondja azonban, hogy nincsen tanítványa, aki átvenné tőle a stafétabotot. Olyan fiatal, aki nem lenne rest utánajárni, hogyan él ma a puszták népe. A díjaknak mindig örül Kunkovács László, csak egy szomorítja: híve sok van, de követője alig.
Hogy a kutatómunkája cseppet sem volt unalmas, bizonyítja az erdélyi farkaskaland is. Csillogó szemmel eleveníti fel a kedvünkért:
– A kalyibában olyan erős juhtejszag volt, hogy inkább kinn kerestem szállást. Éjszaka leszállt a hőmérséklet, és én alvásra készülve révedeztem, s azt hittem, egy kutya kerülgeti a sátramat. Megnéztem alaposabban, és rájöttem, hogy ez farkas, mese nincs. Mellettem volt a vadászkésem, gondoltam, ha közel jön hozzám, beledöföm. A zajra pedig odarohannak a szállást védő termetes esztenakutyák. Már elképzeltem, reggel a vállamra vetett farkassal, mint Toldi Miklós, bekopogok a juhászokhoz, hogy lássák, mire képes egy alföldi legény. A farkas azonban eloldalgott, másnap csak a nyomait találtuk. Ennyin múlott a dicsőség!
A képein főleg férfiakat örökít meg, halászokat, mesterembereket, pásztorokat, de a háttérben ott szorgoskodnak az asszonyaik is. Ahogy a néprajzkutatót is támogatja mindenben a felesége. Kunkovács László így festi le e világot:
– A pásztor feji meg az állatait, de amint a sajtárba csordult a tej, a férfi hátrateszi a kezét, a többi az asszony dolga. A pásztor a telet otthon tölti a családdal. Amikor aztán tavasszal serken a fű, és fújja a szél az illatát, valami ősi ösztön megmozdul benne, és már vágyik kifelé.
FOTÓ: CZIMBAL GYULA, MTI
borsonline.hu
borsonline.hu
life.hu
vg.hu
baon.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
origo.hu
nemzetisport.hu
nemzetisport.hu
origo.hu
origo.hu