Borzongás a köbön

A nyomozási bíró két hónap múlva dönti el, feltételesen szabadlábra helyezi-e a szerb halálosztót, Magda Marinkót – ezzel a minapi hírrel kezdődött süllyedésem a gyilkosok világába. A most 55 éves elítéltet tartják az egyik legveszélyesebb bűnözőnek ma Magyarországon. Mivel érdemelte ki ezt a sötét címet a kilencvenes években? Részben a Szabadkai Halálkommandó tagjaként követte el rémtetteit, részben „saját zsebre” vállalt bérgyilkosságokat. Magyarországon négy gyilkosságért tudták elítélni, de nagy valószínűséggel a szegedi Z. Nagy család brutális kiirtása is az ő és emberei lelkén szárad. (Elfogása után állítólag halállistát készített, amelyen a nyomozócsoport vezetője, Kovács Lajos ezredes is szerepelt, és később felkerült a saját ügyvédje is.) Ugyanebben az időszakban a határon túl, Palicson és Szabadkán öt gyilkosságot követett el, úgyhogy ha két hónap múlva szabadlábra helyezik, azonnal Szerbiába szállítják, ahol az itteni 25 év után még 40 év rabság vár rá.

Magda Marinko sokat gyilkolt, de ő nem tipikus sorozatgyilkos. Kezdjük a fogalom tisztázásával: sorozatgyilkosnak akkor neveznek egy elkövetőt, ha legalább három áldozattal végzett, és ha bizonyos időközönként öl. Zsákmányát rendszerint előre kinézi, a bűntényt gondosan megtervezi, miközben felfokozott izgalmi állapot hajtja a gyilkolás felé. Gyakori, hogy az áldozatot sokáig kínozza, életben tartja, majd miután bevégezte tettét, megnyugszik. Addig, amíg ki nem nézi a következő szerencsétlent...

A sorozatgyilkosokat többféle motiváció vezérelheti. A többség valamiféle küldetéstudattal öl; például a londoni Hasfelmetsző Jack, aki úgy érezte, meg kell tisztítania a XIX. század végi Angliát a prostituáltaktól. Akad, aki prófétának képzeli magát, mint az amerikai Charles Manson szektavezér. A kéjgyilkosokat vágyuk kielégítése hajtja (nemritkán a legperverzebb módokon), a profitorientáltakat a haszonszerzés (Erdélyi Nándor, a bolti gyilkos 1998-ban négy eladóval végzett, közvetlen közelről főbe lőve őket), a hatalomittasokat az irányításmánia (Balogh Lajos, a százhalombattai rém öccsével és barátjával alkotott zárt bandát; négy fiatal lány bestiális meggyilkolását sikerült rábizonyítani, de saját apja megölésével is gyanúsították).

Senki nem születik gyilkosnak – nyugtat meg Sebestyén Boglárka pszichológus. A háttérben szinte mindig tetten érhető az antiszociális személyiségzavar. Majdnem minden sorozatgyilkos alkoholista, erőszakos, pedofil családban, elhanyagolva vagy éppen ellenkezőleg, betegesen erős kontroll alatt nőtt fel. Vagyis általában azért lettek pszichopaták, mert ilyenné tette őket a környezetük.

A pszichopata személyiség nem egyik napról a másikra kezd el gyilkolni, sokuknál ott szerepel a kórtörténetben „bemelegítésként” a gyerekkori állatkínzás. Az amerikai Ed Kemper, a diáklányok mészárosa kiskorában macskákat földelt el élve, élő madarak szárnyát tépte ki, kutyakölyköket csonkított meg, s amikor egy kicsit felcseperedett, kishúgával játszott gázkamrásat és méreginjekciósat. Megvan ennek a szadizmusnak az előzménye: súlyosan alkoholista anyja azzal fegyelmezte fiát, hogy napokra bezárta egy világítás nélküli pincébe, illetve folyamatosan gúnyolta rendkívüli magasságáért.

Szóval a sorozatgyilkosok gyakran rettenetes gyerekkoruk deficitjét próbálják behajtani az ártatlan áldozatokon. Maradjunk Ed Kemper példájánál: az átlag feletti intelligenciájával is társai fölé magasodó fiatalember legelőször, 15 évesen a nagyszüleit lőtte le, amiért a fiatalkorúak javítóintézetébe került, ahol a „kényszerpihenőjét” elméje pallérozására használta, megtanulta manipulálni a pszichológusokat és a teszteket. Ravaszságának hála viszonylag hamar, 21 évesen kiengedték, mert szerintük nem jelentett veszélyt a társadalomra... Az eredmény? Egy év alatt hat fiatal diáklányt ölt meg. A holttestekkel közösült, majd a kádban feldarabolta őket. Végül 1973-ban agyonverte az anyját is, lefejezte, és leírhatatlan dolgokat művelt a holttestével. Ezután feladta magát, jelenleg is életfogytiglani börtönbüntetését tölti. Mintafegyencként ismerik, aki fogvatartásának évtizedei alatt több száz könyvet olvasott fel hangszalagra, hogy azok a rabtársai is élvezhessék az írott betűket, akik nem tudnak olvasni.

Apropó, könyv! „Tizenegy kemény fedeles és 31 puha kötésű könyv, két színdarab, egy mozifilm, egy off-Broadway-darab, öt dal és több mint 5000 újságcikk foglalkozik velem. Most mit mondhatnék erre? Nyaljátok ki a seggem!” – állítólag ezek voltak a hírhedt sorozatgyilkos, a 33 férfit és fiút megerőszakoló, megkínzó és meggyilkoló John Wayne Gacy utolsó szavai 1994- ben, a kivégzése előtt. Az amerikai férfi kegyetlenkedésein túl ugyancsak sokkoló az az érdeklődés, amely egy-egy hóhér „munkásságát” kíséri, megszámlálhatatlan alkotást tudnánk csokorba szedni. Lám, ilyen az ember, kíváncsi példány!

De igazságtalan lenne mindent a család nyakába varrni, hiszen mondjuk Jeffrey Dahmernek a szülei válásán kívül semmilyen sokkot nem kellett gyermekként elszenvednie – mégis később 17 férfi és fiú megölése miatt ítélték el, áldozatai közül legtöbb afrikai és ázsiai származású volt. A homoszexuális Dahmert az vezérelte, hogy létrehozzon egy olyan „zombit”, aki neki engedelmeskedik, ezért rendszerint léket fúrt elaltatott áldozatai fejébe, majd savat öntött az agyukra. A kudarcos kísérletek után többnyire megfojtotta őket. Áldozatainak testét feldarabolta, és a részeket rendszerint elfogyasztotta. A folyamatot fotókkal dokumentálta, amelyekkel kidekorálta a szobáját. Áldozatainak több szervét, fejét, péniszét a hűtőjében formaldehidben tartotta, a koponyájukat lelakkozta és díszként használta. Letartóztatása után szenvtelenül, rezzenéstelen arccal mutogatta a rendőröknek trófeáit. A végül 957 évre ítélt 30 éves pszichopatát 1994-ben a börtönben egy afroamerikai rabtársa vasrúddal agyonverte.

A sok rémség közepette vigaszt nyújt, hogy a sorozatgyilkosok is hibáznak, elkaphatók. Például a szélsőséges indulati töltöttség miatt elveszíthetik a kontrollt, és ezt kihasználva megszökhet az áldozat, vagy elbizakodottságukban elhiszik, hogy tökéletes bűntényt hajtottak végre, és igazolni akarják fölényüket. „Itt vagyok az orrotok előtt, s mégsem kaptok el” – gondolhatta a festékgyárban dolgozó, nős-gyerekes Arthur Shawcross (a nyolcvanas évek végén 12 nővel és 2 kiskorúval végzett), aki úgy öltözött, mint az ügynökök, s az általuk kedvelt kávézókba járt, beült közéjük egy-egy croissant-ra…

FOTÓ: PUZZLEPIX/AP, FOTÓ: AFP/PHOTO 12/ARCHIVES DU 7EME ART , FORRÁS: ARCANUM