Sasleselkedőben

No, ilyet aztán már ne lódítson senki, csóválja minden bizonnyal sok sasszakértő olvasónk a fejét, hiszen egész Magyarországon legfeljebb hét-nyolc szirti sas él, azok is rejtett, nehezen megközelíthető helyeken. Nem pedig pont a nyíregyházi Ságvári-telepen! Márpedig így van. A Kőris és a Nyíl utca kereszteződésében lévő portán rá – adásul öt madarat is látni. Illetve csak egyet, a többinek csupán a hangját hallani. Valami furcsa, nyöszörgő, sírásra emlékeztető hangokat, melyek három nagy, leginkább hatalmas kukoricagóréra hajazó röptetőből szűrődnek ki az utcára. Az ötödik madár viszont kint ül egy fiatal cseresznyefa alatt, egykedvűen néz rám, a kintről bámészkodó idegenre. Ám egyszer csak megelevenedik, izgatottan verdes a szárnyával, s mikor megáll a kapuban egy kis furgon, le is ugrik a pihenőfájáról. Hátra sem kell fordulnom, hogy tudjam, megjött a gazda: Olajos Csaba, Magyarország egyetlen szirtisas-tenyésztője.

A nyíregyházi KGST-piacon ruhakereskedéssel foglalkozó férfi előbb megnyugtatja a madarait, majd halkan, de nagyon határozottan rám szól, hogy ne menjek túl közel a farácsokhoz, mert a sas fél méterre is képes kinyúlni a rácsok mögül. Az pedig nem éppen veszélytelen, mert a lába a karmokkal együtt akkora, mint egy rendes férfitenyér, a szorítása pedig akár egy satué. Négyzetcentiméterenként 250–300 kilogramm szorítóerőt képes kifejteni, egy emberrel is végezni tudna. Épp ezért a sastenyésztőnek nagyon szigorú előírásokat kell betartania, s ha megszegi, a retorziók is komolyak.

Gyermekkorában kezdődött a szerelem. Mint meséli, amióta az eszét tudja, mindig is vonzották a madarak, de amikor tízéves korában a vadászhéják idomításáról olvasott, attól kezdve semmi más nem érdekelte, csak a ragadozó madarak.

– Tokajjal szemben, Tiszanagyfaluban laktunk, ahol apám nagy lovas ember volt, s mindenáron azt akarta, hogy én is lovakkal foglalkozzam. Maga mellé ültetett a bakra, s büszkélkedett, hogy nézd csak, kisfiam, a lovak milyen szépen szedik a lábukat. Engem azonban nem érdekelt a lovak lába. Rám is mordult nemegyszer, hogy ne az eget bámuld, te hólyag!

Negyven éve is van már ennek, de a ragadozók iránti szerelem hőfoka azóta sem csökkent. Nemrég például egészen Kazahsztánig repült, hogy belekóstoljon az ázsiai solymászok fesztiváljának hangulatába. Társával, tanítványával, a kemecsei Szentpéteri Leventével hosszú, kalandos repülés után érkezett meg a távoli országba, ahol úgy várták, mint az egyik legtapasztaltabb közép-európai sastenyésztőt és -vadászt. Nem először járt Kazahsztánban. Pár éve az interneten fedezték fel maguknak az Európába szakadt magyar rokont a kazakok, akik a kirgizekkel és a mongolokkal a világ legjobb solymászai. Ott persze lóhátról vadásznak a hatalmas, két és fél méter szárnytávolságú madarakkal, gyakorlatilag minden prémes állatot képesek elejteni vele. A nagy távolság, de főleg az adminisztrációs nehézségek miatt a két magyar nem vihette magával a saját madarát, de így is kitüntetett figyelemben részesültek. A főtt birkafejről például ők kaparhatták le elsőként a húst, ami egyébként mindig a legidősebb családfő kiváltsága.

Vendéglátónk is rendszeresen vadászik madaraival a tiszanagyfalusi és rakamazi határban, de most jó ideje vissza kell fognia a szenvedélyét. Az ő területükre is betört az afrikai sertéspestis, emiatt korlátozást léptettek érvénybe a vadászterületen. A madarak – a két legfiatalabb most indul új, kanadai tulajdonosához – persze nem éheznek így sem, minden második nap kapnak enni. Nagyon is számon tartják az étkezés időpontját, most már egyre hangosabban követelőznek, gazdájuk hozza is hamarosan az ebédet. Tíz-tizenkét, csirkeneveldékben kimúlt, úgynevezett lefojtott kiscsirkét kapnak, de gyakran esznek elütött nyulakat, őzeket, sőt csirke far-hátat is, ami azért jó, mert koptatja a madarak csőrét. Az emészthetetlen részeket, mint a toll, a szőr a madár szó szerint kiköpi, úgy is hívják az alomban itt-ott látható, kis borosdugóhoz hasonló maradványokat, hogy köpet. Ezt azért részletezi házigazdánk, mert meg akarja óvni az utána jövő tenyésztőket a kudarctól. Tehát: etetni csak akkor szabad a madarakat, ha már a köpet a földön van, máskülönben komoly betegség támadja meg az emésztőrendszerüket. A másik nagy veszélyforrás pedig, bármilyen hihetetlenül hangzik, a fakéreg, a fanyesedék. A tenyésztők egy része főleg esztétikai okokból jó ideig fakéreggel borította be a röpdék padlózatát, ám a korhadásakor keletkezett anyagok tüdőpenészt okoznak, s elpusztul az állat.

– Ez anyagilag is súlyos veszteség, de nem ez az elsődleges. Az általunk felnevelt madár olyan közel kerül az emberhez, mint a legközelebbi családtagja. Tudni kell róluk, hogy a szirti sas monogám, tehát ha elpusztul a társa, soha többé nem áll senkivel párba.

Mint minden ragadozó madárnál, a sasoknál is a nőstény a nagyobb. A velünk szemben álló, most kilencéves Taipán Európa legnagyobb tojója, megközelíti a hat kilót – igaz, a mellette szabadon kiáltozó hím, Zagram se kicsi, jó négykilós. Láthatóan remek kondícióban van mindkettő, ami annak is köszönhető, hogy minden második nap alaposan megdolgoztatja őket a gazdájuk. Igazi atléták, s mint minden atléta, ők is igénylik a rendszeres edzést. Ez náluk a röptetés, ami mind a madárnak, mind a gazdának igazi öröm.

Igen ám, de mi van akkor, ha az atlétának nincs még kedve befejezni az edzést, vagy ha elragadja a szenvedély? Mondjuk üldözőbe vesz egy őzet, de az nem hagyja magát, s elcsalja kilométerekre? Ez néha bizony komoly fejtörést okoz az edzőnek, ismeri be vendéglátónk. Ilyenkor nincs mese, nyakába veszi az ember a határt, s elindul megkeresni kedves madarát.

Olajos Csaba tizenöt éve járja a szabolcsi mezőket Dámával, és rengeteg kalandos történetet mesélhet róla. Vigyáz rá, mint a szeme fényére, de hajszál híján elvesztette kétszer is.

Egyszer például Kenderes határában vadászott vele, s a madár elveszett. A gazdája három napon át tűvé tette érte fél Szolnok megyét, de a kedvenc sehol. Végül eszébe jutott a mentőötlet. Magával vitte a sas jellegzetes etetőládáját, s nyakába vette megint a határt. Csoda történt, meghallotta Dáma hangját. Vadászat közben úgy beverte magát egy sűrű bozótosba, hogy képtelen volt onnan szabadulni. Viszont éhes volt, aztán meglátta a „varázsládát”.

Egy másik alkalommal meg Búj határában veszett nyoma. Jó idő elteltével a nyíregyházi állatkórházból telefonáltak Olajos Csabának, hogy valóban van-e neki egy szirti sasa. Kiderült aztán, hogy vadászat után Dáma leszállt egy kicsit pihenni a falu alatti csatorna partjára. Ott látta meg három horgász a sérültnek, betegnek hitt madarat, és a nagy merítőhálójukkal befogták. A sas berzenkedett ugyan, de nem túl hevesen, hiszen hozzá volt szokva az emberekhez. A jóhiszemű horgászok azonnal a kórházba vitték, ahol megállapították, hogy kiváló egészségnek örvend, és egyik, a ragadozó madarak világában jártas ismerősüknek hamarosan beugrott az Olajos Csaba név.

Volt öröm, mikor a madár és a gazda egymásra talált!

FOTÓ: BALÁZS ATTILA